Lélekharang Jászai Maritól Bubik Istvánig

Hanthy Kinga
2007. 10. 15. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Nem csak a magam főiskolás múltjában mutatkoztak fogyatékosságok. A most végzett főiskolások tájékozódása is hasonló, Pulayról éppúgy nem tudnak, mint Pünkösti Andorról vagy Hevesiről” – mondja egy 1985-ös interjúban Ruszt József. Az akkor már Zalaegerszegig űzött kiváló színirendező a Hevesi Sándor emlékét felidéző séta kapcsán arról beszél, hogy csak műveltségi érdekességként szerepelnek a szakma oktatásában a magyar színháztörténet meghatározó személyiségei, szellemi hagyatékuk haszontalanul hever. Hogy mi is akkor a tananyag? Hát: „Ki-ki magát adta elő, mintha se elődje, se kortársa nem lett volna.” Vajon Ruszt Józsefet ma oktatják-e a színművészeti egyetemen? Lesz-e, aki emlékszik majd arra, amiért egész életével, hűségével, művészi tehetségével megküzdött?
A színház, mondják, a pillanat művészete. Olyan, mint az újságírás. Egynapos produkció. Másnap már más hírek és más csillagok járnak, és ha a színésznek nincs szerencséje, a következő generáció már a nevére sem emlékszik. Ablonczy László újságíró volt, azután színházi ember lett, igazgató. A Nemzeti Színház igazgatója! Ha tehát valaki átérzi a pillanatnyi hírnév és dicsőség esendőségét, ő igazán. Ha valaki megtapasztalta, milyen gonosz tud lenni a szakma, ő igazán. Miközben tudta, sőt immár közelről látta, hogy az a leggonoszabb, aki a kiszolgáltatott színészt bántja. Mindaz, ami most Ablonczy László Nemzeti lélekharang című gyűjteményes kötetében benne van, ennek a sok évtizedes tapasztalatnak a lenyomata. Ezért több, mint egy színházi ember könyve. Ablonczyról tudni kell, hogy akkor is nekiment a hatalmasságoknak, amikor még nem volt illendő. Az Alföldben megjelent, bennfentes körökben nagy érdeklődést, pártkörökben nagy felháborodást kiváltott, a hazai színházi állapotokat leleplező írása miatt a párt nevében akkoriban még Kerényi Imre rendező támadta. A zászló annak áll (látszólag), aki ide-oda vonul. Aki meg hűséges önmagához, megnézheti, hová jut. Ablonczy mindig következetes volt, nem nézte, kinek tetszik. Amikor 1991-ben kinevezték a Nemzeti Színház élére, ahol 1999-ig dolgozott, azt harsogták: pártkatona. Pedig a legújabb korokban aligha volt alázatosabb, hívebb szolgája a nemzet színjátszásának. A szakma elitje, pontosabban hangadó csoportja miatta az egész színházat bojkottálta. Pedig ez az „elit” nem járt a Nemzeti előadásaira, így azt sem tudhatta, jó-e, amit annyira utál. De a közönség hű maradt, ahogy hűek maradtak a színészek is. A legifjabbaktól a legöregebbekig. Az akkoriban még pályakezdő Kubik Annától Agárdyig, Sinkovitsig, Bessenyeiig.
A megmaradók majd egyszer megírják, milyen színigazgató is volt Ablonczy László. Most arról olvashatunk, milyennek látta Ablonczy őket, a színészeket: Jászait, Somlayt, az örökké izzó Latinovitsot, Ruttkai Évát, Gábor Miklóst, Bessenyeit, Sinkovitsot, Bubikot, milyennek Rusztot, Páskándi Gézát, Gyárfás Miklóst, Hubayt vagy a tragikus halált halt Sík Ferencet, akit egy dölyfös miniszteri audiencia után ért az infarktus. Nagyon vegyes ez a könyv, de valamiben mégiscsak nagyon következetes: az értékrendjében. A látásmódjában. Ebbe a könyvbe csak azok kerültek be, akik átmentek a vizsgán. Meg azok is, akiknek a kártevése elévülhetetlen. Így például bizonyos Váradi György, aki az ÁVH-tól a Magyar Televízió színházi osztályára ejtőernyőzött, s aki munkatársaival letöröltette a szalagról Latinovits minden színházban felvett alakítását. Vagy Bányai Gábor – a rendszerváltozás után a tévé intendánsa lett –, aki a színészóriás életében adott utolsó televíziós interjújából csak néhány percet tartott megőrzésre érdemesnek. Soha senki nem kérte rajtuk számon a károkozást. Most Ablonczy megteszi, bár tudja, hogy nincs következménye.
Vaskos könyv állt össze az évtizedek alatt született színházi írásokból. Túl vaskos is. A hatszáz oldalas paperback szinte foghatatlan, kicsúszik az olvasó kezéből. Ez szerkesztői hiba. Miként az is a kéziratápolók felelőssége, hogy zavaróan sok benne a nyomdahiba. Még a tartalomjegyzékbe is jutott belőle. Kár érte.
(Ablonczy László: Nemzeti lélekharang. Codex Print Kft., Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.