Magyartalanítási program Csehszlovákiában

Magyar sors Csehszlovákiában címmel nemzetközi konferenciát tartottak tegnap a Terror Háza Múzeumban, „Megfosztva a szülőföldtől” felcímmel pedig kiállítás is nyílt az Andrássy út 60.-ban a magyarság jelentős részének hatvan évvel ezelőtti elüldöztetéséről. A nemzetközi szimpóziumon cseh és szlovák vendégprofesszorok is részt vettek, akik – kormányaikkal és döntéshozó szerveikkel ellentétben – reálisan értékelték az évtizedekkel ezelőtti magyar kálváriát.

Az 1945 után kiadott benesi dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett fogalmát – adta meg az alaphangot Izsák Lajos professzor A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása 1944–1949 című előadásában. A történész utalt rá, hogy szellemük még ma is él, hisz visszavonásukat Csehszlovákia korábbi és utódállamainak jelenlegi vezetői sem kezdeményezték. Nemcsak a bocsánatkérés maradt el, de még egy szolid főhajtás sem történt, pedig az erkölcsi jóvátételnek már rég elérkezett volna az ideje. A rendezők természetesen nem tudhatták, hogy szomorú aktualitást ad mind a tanácskozásnak, mind a tárlatnak a szlovák parlamentnek a XXI. század Európájában anakronisztikusnak, abszurdnak bizonyuló döntése, amellyel a némettel együtt a magyar nép második világháborús kollektív bűnössége mellett tette le a garast a hírhedt benesi dekrétumok ismételt érinthetetlenné nyilvánításával. Minderre Izsák Lajos is emlékeztetett, aki idézte Dobos László Kossuth-díjas felvidéki magyar írót. Szerinte egyet kell érteni a szerző Vádirat című írásának azon soraival, amelyek éppen tíz esztendeje jelentek meg a Magyar Nemzetben. „A szlovákiai magyarságot 1945 és 49 között szervezett, programozott népirtással pusztították. Szlovákiai magyar holokausztot értünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható. (…) Közel nyolcvan esztendő kisebbségi sors. Ez alatt a többségi erőszak százféle formában sarcolta a szlovákiai magyarságot (…), de a legnagyobb pusztítást mégis az 1945 és 49 közötti idő végezte. Erre nincs példa a Kárpát-medencében.”
Mint az előadásokból kicsengett, többféle számadat, becslés van forgalomban a magyarság elüldöztetésével kapcsolatban. Annyi megkockáztatható, hogy a mintegy hatszázezres lélekszámú magyar kisebbségből körülbelül kétszáz-kétszázötvenezer főt érinthetett valamilyen formában a lakóhelyéről való eltávolítás. Helena Nosková cseh kutatónak az orosz levéltári forrásokon alapuló referátumából azonban az is világossá vált, hogy Eduard Benes eredetileg négyszázezer magyar elüldözéséhez szerette volna megszerezni Sztálin, illetve Molotov áldását. Ezt úgy kívánta elérni, hogy még Kárpátaljáról is hajlandó volt lemondani. Terve félig megvalósult, ám a négyszázezres magyar exodus vágya irreálisnak bizonyult. Szarka László emlékeztetett arra, hogy Václav Havel prágai elnök toleráns, az emberi és a közösségi jogokat tiszteletben tartó felfogása óta milyen nagyot fordult a világ. Utalt arra, Nagy Ferenc kormányának, illetve Gyöngyösi Imre külügyminiszter diplomáciai ügyességének oroszlánrésze volt abban, hogy ez a deportálási statisztika nem mutat még szomorúbb képet. A történész szerint jól tette az a hozzávetőlegesen négyszázezer magyar nemzetiségű lakos, aki élni próbált az úgynevezett reszlovakizáció lehetőségével. Ebből háromszázezer fő kérelmét bírálták el pozitívan. Ők legalább részben elkerülhették a jogfosztásoknak, meghurcolásoknak az egész skáláját, amit a többiek kénytelenek voltak elszenvedni. A tizenhetedik benesi dekrétum szerint magyar, illetve német nemzetiségűnek minősült az a személy, aki bármely népszámláláskor magyarnak vallotta magát, valamely magyar, német pártnak vagy szervezetnek tagja volt. Az eljárás abszurditását szemlélteti, hogy még azok a magyar identitású, de zsidó származású polgárok is bűnös magyar besorolást kaptak, akik a családban a magyar nyelvet használták.
Stefan Sutaj egzaktul csoportosította a kisebbségiek elleni csehszlovákiai fellépéseket. Az 1945-ben aláírt lakosságcsere-egyezményen a reszlovakizáláson túl az erőszakos deportálás is osztályrészéül jutott a magyar nemzetiségűeknek. A szlovák tudós arról is beszámolt, hogy bár Szlovákiában mintha nem lenne felkészülve a társadalom egy másfajta szemléletre, mégis történt előrelépés. Az új tankönyvekben a diákok már tudomást szerezhetnek – az eddigiekkel ellentétben – a magyarságot érintő diszkriminációs lépésekről.
Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi és kisebbségi bizottságának elnöke köszöntőjében szintén az emberi méltóság tiszteletére hívott fel. Ha ez a térségben jelenvalóvá válik, akkor képzelhető el a történelmi megbékélés. Addig azonban, amíg az áldozatokat tettesként állítják be és fordítva, a sebek nem fognak behegedni. Stark Tamás európai kontextusba helyezte a kollektív bűnösség vágyainak fennmaradását. Mint mondta, a mai napig elterjedt nyugat-európai szemlélet, hogy vannak olyan népek, amelyek bűnöket követtek el, és ezt valahogy meg kell torolni. Ezzel pedig szentesítik a jogtalanságokat. A történész hozzászólásából kiderült: a pánszláv öszszetartás nagy szerepet játszott abban, hogy nem hiába kilincseltek Benesék állandóan a magyarság megbüntetéséért. 1945 tavaszán a Moszkvába látogató Benesnek Sztálin a lenini újszlávságról értekezett az összetartás jegyében. Jóllehet azt a csehszlovák kérést már nem teljesítette, amely a magyarokkal szembeni szovjet katonai segítségre irányult.
Otthontalan emlékezet címmel emlékkönyvet adtak ki a csehszlovák– magyar lakosságcsere ötvenedik évfordulójára, amelyet szintén tegnap délután mutattak be a Terror Háza Múzeumban a szerkesztők: Molnár Imre és Szarka László. Szlovákia nem mutat készséget arra, hogy szembenézzen történelmével – írja előszavában Sólyom László köztársasági elnök, aki hozzáteszi: a történelmünket mégis tisztábban láthatjuk, az ártatlanul üldözöttek számára pedig az elégtétel része az igazság kimondása és napfényre kerülése.