Még túl sok a kérdés

Hiába vált az Európai Unió hivatalos projektjévé a Nabucco gázvezeték megépítése, a beruházás körül legalább annyi a kérdőjel, mint volt eddig. A legnagyobb feladat a szükséges gázforrások biztosítása, ám ehhez nem elég jó üzleti, iparági döntéseket hozni, le kell küzdeni két világhatalom, Oroszország és az Egyesült Államok politikai ellenállását is.

Év végéig konkrét üzleti döntést szeretnénk hozni a Nabuccóról, s reményeink szerint a gázvezeték 2012-re készülhet el
– jelentette be múlt pénteken Reimhard Mitschek, a beruházásban részt vevő öt céget összefogó Nabucco Gas Pipeline GmbH ügyvezetője Budapesten, mégsem vehetünk mérget arra, hogy az építkezés valóban befejeződik az ígért határidőre. Iparági forrásaink szerint a Törökországtól Bulgária, Románia és Magyarország érintésével Ausztriáig húzódó vezeték tervének megvalósításához legalább öt esztendő szükséges az első kapavágástól számítva. A határidő tartásához eszerint a lehető legsürgősebben el kellene kezdeni az építkezést, de a terv körül még akkora a bizonytalanság, hogy erre szinte semmi esély.
A Nabucco-beruházás legnagyobb gyengéje az, hogy egyik résztvevő országnak sincs saját vagy lekötött földgázforrása a vezeték indulási oldalán, vagyis a Kaszpi-tenger térségében. Pedig van ott gáz elég, csakhogy a források megszerzéséhez nem elég jó üzleti ajánlatokat tenni, meg kell küzdeni a nagypolitika – nem is akármilyen súlyú – szereplőivel is. Az immár uniós projektté előléptetett Nabuccót csak akkor érdemes megépíteni, ha a csőbe legalább évi 30-35 milliárd köbméter földgázt lehet betáplálni, ennyi gázt azonban egy forrásból vagy egymáshoz közel eső forrásokból csupán a Kaszpi-tenger túlfelén, Kazahsztánban és Türkmenisztánban találni. A Kaszpit a vezeték építői aligha kerülhetik meg, hiszen a tengert délre a politikailag rendkívül bizonytalan jövőjű Irán, északról pedig az ellenérdekelt Oroszország határolja, így csak a víz alatti csőfektetés jöhet szóba. Ez nyilván jelentős többletköltségekkel jár, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy a kazah és a türkmén gázforrások gyakorlatilag orosz kézben vannak, ezért a Kreml nyilván mindent meg fog tenni azért, hogy a térségben ne jelenhessen meg második, az árakat számukra is felverő gázvásárló.
Ha Türkmenisztán és Kazahsztán kiesik a tervből, már csak Azerbajdzsán és Irán jöhet szóba beszállítóként. Azerbajdzsánban nincs elég földgáz, Irán ellen pedig egy másik világhatalom, az Egyesült Államok berzenkedik. Washington egyértelművé tette, hogy ellenzi az iráni gázvásárlások tervét, s van is rá lehetősége, hogy az atomprogramja miatt támadott országgal üzletelő társaságokat szankcionálja.
A forráshiányból fakadó világpolitikai problémák mellett a beruházás résztvevőinek saját konfliktusaikat is tisztázni kell. Tekintve a közöttük lévő elmérgesedett viszonyt, nagy kérdés például, hogyan tud majd együtt dolgozni az ügyön az osztrák OMV és a Mol, és a beruházásba belépő hatodik fél megjelenése is gerjeszthet további indulatokat. A hírek szerint például az építkezésbe szeretne beszállni a Gaz de France, s bár Franciaország ma már nem utasítja el az építkezésben kulcsszerepet betöltő Törökország jövőbeni EU-tagságát, nem is támogatja azt egyértelműen, s ez a helyzet minden szóba jövő francia társaság ellen automatikusan kiváltja Ankara tiltakozását.
Minden bizonnyal az eddig vázolt problémák miatt döntött úgy Brüsszel, hogy uniós irányítót nevez ki a beruházás mellé. A koordinátor valóban segíthet a politikai jellegű feszültségek oldásában, az is majdnem biztos azonban, hogy nem lesz képes teljesen, ráadásul hosszú távra garantáltan elsimítani azokat. A kontinens energiaellátása szempontjából elengedhetetlenül fontos vezeték forrásaink szerint így csak akkor épül meg bizonyosan, ha az EU hajlandó valamiféle pénzügyi garanciát is vállalni arra nézve, hogy amennyiben a Nabuccón a megtérülési idő letelte előtt leáll vagy lecsökken a szállítás, a beruházók ne veszítsék el befektetett tőkéjüket.