Mézesmázos ábrándozás

Mától vetítik a mozik Koltai Lajos Este című filmjét. A Susan Minot azonos című regényéből készült romantikus mozi szépen szerepelt a tengerentúlon, forgatókönyvét az Órák című regény szerzője, Michael Cunningham írta. Koltai a magyar premier után hangsúlyozta: külön kell kezelni az irodalmi alapot és a filmet. Közhelygyűjtemény színészlegendákkal.

Time after time – énekli Claire Danes a vásznon. Ami egyszer megkezdődött, véget is ér, hogy újra kezdődjön; szeptember végén még nyílnak, ugye, de látjuk amott a hervadást: egy héttel az Őszi kertek után itt egy újabb agg-film, az Este. Nyárutó és alkony, bús-borongós időszak, amikor az ember visszapillog arra, amire lehet; a múló ábrándra, csekélységre, amit életnek hívnak. Visszanéz, s ha lehet, átadja gyermekeinek a tudást, akár az ősz asszony Koltai filmjében: ne félj, mert nem léteznek hibák. Félsz mégis? Hát énekelj.
Az Őszi kertek mélyen bevésődő létigazságai után az Estében csak úgy harsognak a wellnesslapokat betöltő életbölcsességek, s ezzel nem is lenne baj, Joszelianinál ugyanis nem a kasszasiker a mérce, Koltai viszont Hollywoodba szerződött. Nem törekedik a „szerzőiségre”, másodfilmes mesteremberként meg egészen jól vizsgázik.
A haldokló asszonyhoz (Vanessa Redgrave) hazalátogatnak lányai (egyiküket Redgrave lánya, Natasha Richardson alakítja), hogy szembesüljenek anyjuk múltjával, beteljesületlen szerelmével, és azzal a tragédiával, amely az életét alapvetően megváltoztatta. Ebbe a keretbe ágyazódik a múlt, egy esküvő története, amelyen szerelmek és barátságok foszlottak szét, egy közösség hullott atomjaira.
Bár Koltai tagadja, a film célközönsége a Romantica és a Hallmark filmkínálatát érdekfeszítőnek találó hölgyekből állhat (azokból, akiket szíven üt a csillagbámulás, a hidrogénfüstös éji erdő, a csók alatt feltámadó szél, a fészer petróleumlámpa-fényében megeső ölelés).
Már a mézesmázos zenével felvezetett nyitókép előrevetíti, hogy nem helyénvaló mélységet és eredetiséget várni az adaptációtól, egy szerelem és egy baleset krónikája az Este, émelyítően erős maradék cukorral. Manapság persze már az is érdem, hogy egy-egy magyar vagy magyar vonatkozású „blockbuster” után nem érzünk keserűséget. Márpedig keserűség nincs, az Este egy szokványos hollywoodi dráma nyomokban európai fűszerekkel. Michael Cunningham szépen átjön a maga pesszimizmusba oltott, lírai optimizmusával, még a zene is kísértetiesen hasonlít olykor az Órákéra, és mégis kevesebb. Minden olyan ismerős, minden ezerszer látott, ezerszer hallott, mérnökien precíz, stúdiósteril, színpadporos, agyonkontúrozott, túlfestett, tehát teljesen életidegen. S ebben a környezetben fájdalmasan üresen csengenek a kamerába mondott végkövetkeztetések, persze, igen, hogyne, az ember gyarló, a vágyak nem éppen úgy teljesülnek, ahogy a kamasz lány naplójába írja, de kár keseregni, ami volt, elmúlt, aztán, „ahogy lesz, ullesz, oszt ullesz jó” – miként azt az egyszeri kisalföldi padlóburkoló megfogalmazta volt.
A film néhány elhibázott karakterét (Harris – Patrick Wilson, Lila Wittenborn – Mamie Gummer, Merly Streep lánya) szépen ellensúlyozzák a „nagy öregek”, meglátszik rajtuk, hogy élvezték a munkát, értették Koltait. Úgy a film háromnegyedénél bezuhan a térbe Meryl Streep, az egykori menyaszszony, hogy mentse a menthetőt. Hiába, Meryl Streep most is és még mindig a legjobbak egyike, elég csak a Pados Gyula által szépen fotografált arcát figyelni, ahogy elmereng, a szeme sarkát, homlokán a ráncot, a szája szegletét. Puszta jelenlétével többet mesél az időről, az őszről, az estéről, bánatról, boldogságról és belenyugvásról, mint a film egész közhelyzuhataga.
(Este – színes, amerikai játékfilm, 112 perc. Rendezte Koltai Lajos. Forgalmazza az SPI.)