Egy normális ország

Az Európai Unió fellélegzett. Vezető politikusai alig bírják leplezni elégedettségüket. A szociálliberális sajtó örömében majd kibújik a bőréből. Lengyelország egy csapásra „normális” ország lett a Polgári Platform győzelmét taglaló elemzésekben. De miért ez az eufória, amikor Varsóban csupán két, elméletileg potenciális partnernek tekinthető jobbközép erő váltja egymást a kormányban?
A Kaczynski ikrekkel szembeni, a külföldi sajtóban már-már gyűlöletté fajult, a Haiderrel és sok esetben Orbánnal szembeni fellépést idéző ellenszenv egy szóval nem magyarázható meg. A legfontosabb talán, hogy a két Kaczynski személyében olyan emberek kezébe került két éve Lengyelország kormányrúdja, akik fittyet hányva a politikai korrektségre egy, a társadalom többsége által megerősített igazság nevében tabutémák sorát vetették fel brutális nyíltsággal. Ezek egyike, hogy a rendszerváltás nyomán létrejött harmadik lengyel köztársaság az egykori kommunistákkal kötött titkos alku teremtménye. S hozzá is láttak rögvest az eltelt csaknem két évtizedben egy szűk, magát kiválasztottnak tekintő, ideológiai értelemben sok esetben ellentétes indíttatású elit által szőtt konszenzusos háló megszaggatásához, a korrupció felszámolásához, s a szolidaritáson alapuló negyedik köztársaság megteremtéséhez. Ezzel magukra haragították a posztkommunistákat és a rendszerváltó elit liberális részét. Jól érzékelteti a téma érzékenységét, hogy még itthon is új erőre kapott az egykor a Szolidaritást ostorozó sajtókommandó.
Kaczynskiék keretek közé kívánták szorítani a globális tőke térnyerését is, s e látványos nemzeti újjáépítkezést nem nézték jó szemmel külföldön sem. Kemény, a lengyel érdekeket kitartóan védelmező, ám esetenként rugalmatlan tárgyalási stílusukkal ellenszenvet keltettek az unióban, Németországgal és Oroszországgal pedig nyíltan összerúgták a port. S ha ehhez hozzávesszük, hogy ellenzik a szigorú abortusztörvény enyhítését, a homoszexuálisok egyenjogúsítását, az eutanázia és a könnyű drogok fogyasztásának törvényerőre emelését, s a rendpártiság nevében gyakran érvelnek a halálbüntetés visszaállítása mellett, akkor látjuk, mindez Európában ma önmagában elég a számkivetettséghez.
A Jog és Igazságosság (PiS) ehhez még taktikai baklövéseket is elkövetett. A kínlódva alakuló, ingatag parlamenti többség, az ezt koptató erős ellenzék aktivitása és a jól érezhető médiaellenszél közepette öngyilkos vállalkozás volt egyszerre több frontot nyitni. Jelentős részben ered mindez a kompromisszumokra nehezen hajló Jaroslaw Kaczynski személyiségjegyeiből. Ellenérzéseket keltett, hogy a morális megújulás lázában néha a törvényesség határán mozgott a végrehajtás (lásd korrupcióellenes hivatal és átvilágítási törvény). Hiába növelték az Önvédelem és a Lengyel Családok Ligájának ledarálásával, a leszakadó néprétegek maguk mögé állításával a táborukat, az itt sikeres, a XXI. században azonban már disszonáns nyelvezet növelte az elutasítottságot a fiatalok körében, s mobilizálta a rendszerváltás nyerteseit.
Ők ma a PiS ténykedésének is köszönhetően többen vannak, s bár egyetértenek a morális megújulás szükségességével, kissé megrettentek Kaczynskiék küldetéstudattal teli elszántságától. Enyhe korrekcióval a másik, a médiában nemes egyszerűséggel liberálissá szelídített jobbközép párt kezébe adták a karmesteri pálcát. Tehették, mert Lengyelország valóban normális ország, ahol a társadalom több mint 70 százaléka a kommunizmus bukása után jó másfél évtizeddel elutasítja a baloldal visszatérését a hatalomba.