Lajos bácsi

L U G A S

Krúdy kocsisok, masszőrök, fiákeresek, kucséberek, főpincérek világában tanulmányozta az élet titokzatosabb arcait, Móricz Zsiga bátyánk a pusztán, a helyszínen, de még a villamoson is noteszlapokra jegyezgette öreg parasztok és alföldi pásztorok történeteit. Mikszáth kiismerhetetlen felföldi forrásokból merítette anekdotáinak alapötleteit, Márai polgári nagybácsiktól és -néniktől. Nagy Lajos kubikosoktól. És így tovább. Én most mintha a szőlőhegyi embereket hallgatnám a legszívesebben. Korábban nem figyeltem fel arra a példátlan egyensúlyra, amely a vincellér személyiségéből fakad: a közelség és a távolság pontos bemérésére, amellyel a növényt (a természetet) és az életet szemléli. Szabó Pista bácsi volt talán az első, Somlóról, akinek bölcsessége megérintett, persze zöldesen csillogó somlaija is, de leginkább boltozatos pincéjének harmóniáját bámultam, amely vagy huszonöt méter hosszúságban nyúlt el háza alatt, és gondosan felgereblyézve fogadta látogatóit. Az öreg eredetileg a zirci apátság vincellérje volt, és 1935 óta kint lakott a hegyen – mindent tudott és látott: bort, történelmet, életet. Minden színt és formát, de a fénytörést is. Gyalogtőkés szőlőjét a legszakszerűbben művelte – mi volt ez a régi egyházi birtokhoz képest? Ismerte a földet, követ, fajtát, szüretet, növényvédelmet, a pincészet ezerféle munkáit. Pista bácsi pár éve halt meg.
Ezzel a szöveggel tartozom. Saját környékem, a Ság és régiesen mondva a Hegyes-Kis-Somlyó környékének, vagyis Kemenesalja déli csücskének talán legautentikusabb gazdája valamiféle miniportréjával. Ezt a gyorsfényképet rég meg kellett volna írnom a borgátai Vajda Lajos bácsiról. Magamnak is s talán másoknak is.
Egészen olyan ő, mintha az utolsó törzsfőnök lenne – kivesző bölény. Rajta kívül nincs már földi halandó, aki ily hibátlanul tudná a törzs régi rítusait. Mert társaságában mintha legalábbis időtlen és romlatlan fénykorokban járnánk. Mindenkit szívesen fogad, mint ahogy az a régebbi időkben történt. Nem lehetett a hegyen egy pince mellett elhaladni, hogy be ne invitálták volna az embert. Ma már?! – mondja, és legyint. Derűs, kiegyensúlyozott a lénye, pedig nyolcvanévesen sokféle nyavalya gyötri. Combnyaktörés, szédülések, felesége betegsége. S az, hogy ízesen, í-ző nyelvjárásban beszél, legyen ráadás, merthogy büszkén megőrizte Kemenesalja autentikus hangtanát. Egyszer a buszra várva táskájából előhalászott egy kétoldalas latin nyelvű szöveget (épp a levéltárból jött), néznék bele. Egy középkori királyi bejárás jegyzőkönyve volt, s szerepelt benne faluja, Borgáta neve – nehéz, helyismeretet kívánó textus volt. Továbbpasszoltam egy középkorász latinosnak, aki szegény vért izzadt a fordítás hevében, de végzett, és visszakerült lelkes gazdájához, aki felhasználta falutörténete valamelyik lapján. Talán éppen a tatárjárás körüli dűlőnevek álltak benne – IV. Bélára, a menekülő királyra különben a környék hálás és élénk emlékezettel gondol nyolcszáz év elteltével is. Olyannyira, hogy Lajos bácsi vezetésével a borgátai hegyközség szép betűkkel megírt réztáblát is elhelyezett a Kis-Somlyó tetejére. Nagy ünnepség volt a kilencvenes évek derekán, kinyitották a pinceajtókat, ő beszélt, és engem is hívott, szóljak a szépszámú gyülekezethez. A táblaszöveget maga írta: „A tatárok elől menekülő királyunk, IV. Béla 1242 tavaszán kis csapatával e helyen tartott rövid pihenőt. A környék népe azóta Királykőnek hívja e kősziklát.” És lent a falujában, Borgátán később egész alakos királyszobrot is avattak az ő kitartó és szívós közbenjárására.
Különben dokumentumértékű naplót is ír – Nevelő idő és Fogyó idő címmel. Beírt mindent, ami szűkebb-tágabb környezetében történt, örömöt-bánatot, születést, halált, a szőlő növését, termést, csapadékot – mindent, ami fontos. A mikro- és makrovilágot egyszerre. Invokációként a második kötet kezdésekor ezt írta: „A fogyó idő! Nyugdíjas éveim feljegyzései. Jelzésül és okulásul az utódoknak. – 1965-től 1988-ig írtam és jegyeztem az eseményeket. A Nevelő idő naplója betelt. Éppen akkor, mikor nyugdíjba mentem. Amikor 60 éves lettem. Ettől kezdve már a múló időre kell figyelnem. Vannak gyermekeim, unokáim, akik tovább alakíthatják családunk, falunk, hazánk sorsát. A váltóbotot továbbadhatom. Ez az élet vigasztalása. Ez a megújulás!”
Aztán vendégkönyvet is vezet – se szeri, se száma vendégeinek; több író is megfordult nála, mert ő a Berzsenyi-kultusz egyik letéteményese, és önzetlen, baráti érdeklődését számosan meleg szívvel emlegetik ma is. „Pannónia kismagyarban” – ha erre a nyelvtani alakzatra gondolok (az esszéíró Cs. Szabó Lászlótól származik), érdekes módon nem a szerző jut eszembe, nem is általában a pannon táj géniusza (a délnyugaté, ahogy Hamvas mondta), hanem egy ember, aki személyesen meg is valósítja, hordozza tartalmát. A derűt, a nyájasságot, a honszerelmet. Lényegében olyan világ képe ötlik fel körülötte, amelyik sose felejti el szellemi embereit. Lajos bácsinál a Hegyes-Kis-Somlyón a fölső pincében, amely valaha évszázadokig zsuppos volt, sokan ott is hagyták a kézjegyüket – Ágh Pistától Weöresig igen bő a névsor. A csöngei zseniről mint kemenesalji földijéről szeretettel, ám lényeglátó pontossággal beszél. „Gyönge kis ember volt, felesége viszont jó erős asszony. Weöres Sándor iszogatott, de az asszony nagyon felügyelte.” (Weöresről, a feleségről, a felügyeletről és a borról jut eszembe, hogy a friss Kortársban olvasható Szigethy Gábor nagyszerű emlékezése Weöresről. Az írás közli a költő kézírásának egyik fakszimiléjét, egy cetlire firkantott fogadalmát, amelyet Szigethy sikeresen felszínre bányászott. Címe nincs; ne feledjük viszont a kulcsszavakat: bor, felügyelet, asszony. Tessék komolyan venni. „Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy: egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenként egyszer. Weöres Sándor, Catania, 1948. január 24.”
Most, hogy Lajos bácsi felesége nagybeteg, naponta csak délutánonként tud kibiciklizni a szőlőbe, de már csak az alsó hegyre. A fölső magas a fájós lábnak – oda csak Tibi fia kocsijával jár. Gondosan tesz-vesz, rendben tartja a pincét, összeszedi a diót, aktatáskájából maga készítette sonkával kínál, apró poharakba friss bort tölt. Érdeklődik politikáról, helyi ügyekről és szinte minden alkalommal író barátai felől. Legutóbb, amikor hosszabban beszélgettünk, épp próbaszüretet tartott, mérte a mustfokokat. És jegyezte a naplóba.
S ahogy mostanában egyszer-kétszer megelőztem autóval a borgátai országúton, egészen olyan volt, mint az Ararátra vagy más szent hegyre igyekvő kerékpáros bölcs, aki már minden fontosat tud az életről. Aki úgy halad, ahogy kell – tökéletes pontossággal járja a maga útját.