(mitől függünk )

Én nem tudom, érdemes-e emlékeztetnem a nyájas, vagy kevésbé nyájas olvasót azokra az időkre, amikor a szónoklatban jártas párttitkárok és tanácselnökök, továbbá az elkötelezett hírlapírók szívesen hitelesítették mondanivalójukat Marxtól és Lenintől vett idézetekkel. Sztálin és Rákosi csak egy ideig volt komilfó, a kommunista eszmék szüntelen megújulása során olyanformán jártak, mint a közmondásos csecsemő, akit a fürdővízzel együtt kiöntöttek. Persze csak olyanformán, s nem úgy, hiszen miközben ők eltűntek a szennycsatornában, a fürdővíz maradt. Ezt a sokat használt fürdővizet élteti derék miniszterelnökünk, amikor azt mondja, hogy a baloldal büszkén vállalhatja tetteit, mivel semmi szégyellnivalója nincs.
Gyurcsány Medgyessynél is nagyobb butaságokat képes mondani, de – talán egyetlen erényeként – sima beszédű, ha elméje botlik netán, a nyelve nem. Azok közé a baloldali férfiúk közé tartozik, akiknek mindig mindenről van véleményük, s érvényesítik is, miközben az ország és a nép megmentésén fáradoznak. Én hiszek Gyurcsánynak: amikor szívére tett kézzel énekli a Himnuszt, valóban komolyan gondolja, hogy ő az új magyar Messiás. Ezt illetlenség volna paranoiának nevezni. Elnézést! Megint Móricka példáját követtem, akinek mindenről egy bizonyos dolog jut az eszébe; neki az, nekem meg Gyurcsány. Engedtessék meg inkább, hogy Marx és Lenin felemlegetése után Aquinói Szent Tamástól idézzek valami meglepőt. „Ami … az emberi tudást és bölcsességet illeti, a kettő közül fontosabb a bölcsesség, az, hogy az ember nem függ a véleményétől. Ne támaszkodj saját belátásodra” (Péld. 3,5). „Azoknak ugyanis, akik előtérbe helyezik véleményüket úgy, hogy nem hisznek másoknak, hanem csak maguknak, ostobáknak tartjuk és ítéljük. Láttál-e embert, ki bölcsnek tartja magát? A bolondtól többet lehet remélni, mint tőle” (Péld. 26,12). Ha pedig az ember nem bízik a véleményében, az alázatosságból fakad: ezért az alázatosságnak is a helye a bölcsesség, amint a Példabeszédek könyve mondja. „A gőgösök mindig szerfelett bíznak magukban.”
Azért neveztem meglepőnek ezt a gondolatot, mert gyökeresen ellentmond korunk etalonjának, mely szerint az a derék, rátermett ember, aki büszkén és bátran kitart véleménye mellett, mondhatni igazához körömszakadtáig ragaszkodik. Maga a büszkeség is ellentmond az alázat kívánalmának, ami Szent Tamás szerint a bölcsesség eleme. De mit szól ehhez korunk egyik vagy másik közismert Tamása, teszem azt Mészáros Tamás, aki időnként olyan bravúrosan bölcsnek mutatkozik a tévé képernyőjén és a 168 Óra hasábjain, hogy még Avar Jánost és Mester Ákost is felülmúlja? Vagy mit szól például az alázatot magasztaló szavakhoz Tamás Gáspár Miklós, aki ugyan az elmúlt tizenhét szabad esztendő során nem mindig tartott ki előző szabad véleménye mellett, de az aktuálisat mindig úgy adta elő, hogy a szánk is tátva maradt?
Egyáltalán, találkozunk-e olyan emberrel a kis magyar nyilvánosságban, aki nem függ saját véleményétől? Persze van, aki úgy kezdi és úgy fejezi be, hogy én nem tudom, de közben azt hiszi, hogy a fenét nem. Na, már megint rám jött a mórickai késztetés. Féltőn szeretett miniszterelnökünk a legnagyobb tojászápor közben is mindentudóan mosolyog, de adott esetben úgy idézi A walesi bárdokból az „istenadta nép”-et, mintha nem ismerné a folytatást („… mint akarom, s mint a barom…”). S ha már itt tartunk, mit szólna Aquinói Szent Tamás a „véleményformálók” kifejezéshez, s mit gondolna korunk dalnokairól, akik a „lágyabb ének”-re vágyó Eduárd éltetése helyett aligha választanák a tűzhalált?
Persze, amúgy is mindegy, a mi Eduárdjaink mindig nyugodtan aludtak, büszkén, felemelt fejjel. Egyébként: Szent Tamás a Miatyánk értelmezése közben, a „Legyen meg a te akaratod” kéréssel kapcsolatban írta le a fent idézett sorokat. Szekularizált, önimádatra buzdító korunkban gondolatai aligha értelmezhetők. Úgy támaszkodunk saját „belátásunkra”, mint botjára a koldus.
Hogy szabad véleményünknek, amitől mi függünk, mi köze van a szabadsághoz és az igazsághoz, én nem tudom…