Parti

Nagy volt az izgalom az FB Press háza táján, amikor meghívó érkezett egy előkelő partira. Ezt nem lehet kihagyni, elvégre olyan világ kapuja tárul fel, ahol nem gond várfallal körülvett kastélyt építeni valamelyik balatoni strandra. Az FB Press munkatársa szmokingot bérelt, és megjelent a partin, csakhogy annyi benyomás érte – mondjuk meg kereken: sokkos állapotba került –, hogy most csak távirati stílusban képes beszámolni gazdag tapasztalatairól.
Érkezés után felragadott egy kehely francia sampányt a lambériás inas ezüsttálcájáról, mire a nyakába fonódott egy barackvirág-illatú női kacsó.
– Jó, hogy látlak, pucifalat, totál lefáradtam, tegnap érkeztünk vissza Loszancseleszből, hát ne tudd meg, mi volt a pájloton, reggeltől estig rágtuk a nullszériákat, közben jeges börbönök, tök ingyen, az agyamat dobtam el, hát olyan az idei felhozatal, hogy örömkönnyeket csorgattunk magunk alá, a kereskedelmi tévézés fényesebben ragyog, mint a betlehemi csillag, a folytatásos szappan pedig az élet ránctalanítókrémje, szóval eszelős sorozatot vettünk, a Menhetteni húspogácsát, egy tajvani bevándorlónőről szól, akinek mind a hét férjét elgázolja a metró, hiába, az élet a legnagyobb regényíró!
A hölgy összekevert valakivel, de sebaj, lépjünk tovább!
– Kaszálni fogunk, ahogy a hal úszik a hűs patakban! – hajolt fölém egy falfehér arcú szemüveges úr, és betaszigált a sarokba. – Hallottál az új adórendszerről, pucifalat? Én találtam ki! Megadóztatjuk az adót, ez óriási! A nagy adóbefizetőket nem fogja sújtani az adó adója, csak a kisadózókat, akik disznó módra csalnak, hogy megmentsenek néhány koszos forintot, de átlátunk a szitán!
Ekkor egy dundi férfi sodródott mellém, és mesélni kezdett.
– Harmatos tíz év alatt dúsgazdag nábobbá nőttem ki magamat, de hogyan és miből, ne kérdezd, nem szeretem, ha a fantomcégeimet kergetik lepkehálóval, akár a délibábot, de most tönkrementem, használt drótra se telik, hogy elkerítsem a viskómat, de nem is viskó az, hanem hungarocellel kibélelt fáskamra, amit a megáradt Duna sodort a partra a Lágymányosi hídnál, de az egész maradjon köztünk, most kértem kölcsön egymilliárdot! Gyere, igyunk valami ártalmasat!
Kevertetett két zöld koktélt, teledobálta jéggel, aztán intett a fejével.
– Gyere, pucifalat, bemutatlak a házigazdának!
A házigazda a perzsaszőnyeg közepén állt, éppen a nadrágját tolta le. Mögötte négykézlábra állt emberek várakoztak, a sor vége kilógott az ajtón.
– Ne ámuljon, ne bámuljon! – üdvözölt a házigazda. – Ön is tudja, mert vagy nem hülye, ha a demokráciát emlegetjük, csakis a pénz demokráciájáról beszélünk. De persze nem beszélünk, mert a pénz elintézi, hogy ne beszéljünk. A pénz intéz itt el mindent, az dönt életről, halálról, szappanoperáról. A pénz azért nem szereti, ha beszélnek róla, mert akkor megtörténhet, hogy arcot kell öltenie, attól meg irtózik. Az a jó neki, ha a háta mögött hoszszú sor kígyózik, hogy az ülepéből szivárgó nektár közelébe férkőzzön, közben pedig elöl döntéseket hoz. Most pedig, ha van kedve, száguldjon a sor végére, kezdődik a szeánsz!
A szalon végéből fehér márványlépcső kanyarodott az emeletre. A legalsó fokon felékszerezett férfi ült, a szmokingja zsebeiből távol-keleti részvények lógtak ki. Éppen saját írását olvasta fel a lelkes hallgatóságnak.
– Nézzétek a hitetlen, süketfajd Sühedát, a föld kincseit fosztogató, haza bitangja Cimofán fiát, a bűvész, majd kalitkalakó, elmebeteg Kőszál unokáját, a tetszhalottak nyomában járó Don Camillo, azaz Kamill bácsi dédunokáját! Ott ül egy félig szétmállott nyolcadik kerületi bérház boltíves pincevendéglőjében, ül az ablak alatt, ahol Kádár király uralkodása idején az NDK-brikettet lapátolták a föld alá, ül a rideg, salétromos falgőzben, a sörhányásszagban, és kanalazza a langyos gulyáslevest…
Az FB Press munkatársa ekkor a ruhatárba vágtatott, kikérte a télikabátját, és angolosan távozott.