Régi nyarakon, amikor úgy látta, hogy a szokottnál is jobban unom magamat – nem köt le se az olvasás a verandán, se a szünidei matiné bámulása a tévében, ráadásul mindezt oly módon hozom mindenki tudomására, hogy pálcát húzogatok végig a tyúkketrec kovácsoltvas kerítésén, nem csupán riadalmat keltve vele a baromfik között, hanem föl is borzolom nagyszüleim amúgy se kötélből font idegeit –, nagyapám megelégelte a dolgot, és a kezembe nyomott egy dunsztosüveget, majd rám parancsolt, hogy menjek ki a ház mögé, a veteményeskertbe krumplibogarakat szedni.
Nagyapám precíz ember volt, semmit nem bízott a véletlenre. Az üveg felébe vizet töltött, majd gondosan belenyesegette néhány gyufának a fejét. Erre, mármint a gyufaszálak eltávolítására azért volt szükség, nehogy a bogarak menedéknek használják őket, és fölkapaszkodva rájuk megússzák vagy legalábbis késleltessék a fulladásos halált. Amelyet pedig nagyapám – talán valamelyik szerda esti nyugatnémet krimiben látta a módszert – a gyufafejből kioldódó foszfor révén igyekezett minél előbbre hozni. A feladat nekem se volt ellenemre. Végre hősnek érezhettem magam! A krumplibogár ugyanis nemcsak rusnya, hanem veszedelmes kártevő. Ráadásul igen szapora: ha megráztam a krumpli szárát, nem lehettem biztos abban, hogy az összes bogár belepotyogott az üvegbe. Meg kellett néznem a levelek alját is: oda tapadtak a peték meg az azokból frissen kikelt egyedek, amelyek a felnőttektől eltérően még nem viselték a jellegzetes barna csíkos páncélruhát, ellenben vöröslöttek, akár a ribizli.
A krumplibogarat az amerikaiak szórták le repülőről azért, hogy kárt okozzanak a népgazdaságnak – legalábbis ezt mondták az ötvenes években nagyapáméknak. Akkortájt nem is krumplibogárnak hívták őket, hanem kolorádóbogárnak, merthogy állítólag onnét származnak. Abban az időben a legtöbb dolognak, ami Amerikához köthető, Colorado volt a mellékneve – mifelénk valamiképpen ez a téglalap alakú vadnyugati állam testesítette meg egész Amerikát. Hogy valóban szórták-e, vagy csak a propaganda állította így, manapság nemigen lehet eldönteni, mindenesetre tény, hogy a krumplibogár a második világháborút követően jelent meg Magyarországon. Persze érkezhetett vonaton vagy hajón is, egy nyugatról származó élelmiszer-szállítmány nemkívánatos csatolmányaként.
Ha kolorádóbogarak nem is föltétlenül potyogtak az égből, papírlapok időnként bizonyosan igen. Apám olykor kisebb köteggel összeszedett belőlük. Ott voltak mindenütt: a ház körül, az udvaron, a szénaboglyában meg persze a veteményesben is, ahol apámnak iskola után, leckeírás előtt a kolorádóbogarakat kellett összeszedegetnie – dunsztosüvegbe, akárcsak három évtizeddel később nekem, azzal a különbséggel, hogy akkoriban, ha nagyapám bevitte a tanácsházára az üveget, a bogarak súlyától függően néhány forintot adtak érte. A papírlapok közül pedig azokra, amelyek nem lettek a tanyára érkezvén tyúkszarosak, rajzolni lehetett. De csak a hátoldalukra, lévén hogy elülső oldalukon már eleve volt rajz. A rajta lévő alakok közül apám csupán Rákosi elvtársat és Sztálin apánkat ismerte föl. Azt is észrevette, hogy utóbbi csukott szemmel fekszik, a többiek körülötte sírnak, a föléje pingált feliratot viszont nem értette, hiába betűzte ki olykor hangosan is, miszerint a magyaroknak nem kell aggódniuk, a végzet előbb-utóbb mindenkit utolér. Igaz, nem is volt lehetősége sokat morfondírozni, ugyanis amint nagyapám meglátta, mit készül kiszínezni, elszedte apámtól nemcsak ezt a lapot, hanem a többit is. Rögtön tűzre dobta mindet, majd alaposan leszidta megszeppent apámat, és szigorúan meghagyta neki, hogy amennyiben legközelebb ilyen lapokat talál, azonnal adja oda.
A röpcédulák meteorológiai ballonokban érkezhettek Magyarország fölé. 1956 őszén aztán világossá vált, hogy a világpolitikai status quo évtizedeken keresztül szétrobbanthatatlan lesz. A röpcédulák onnantól fogva nem jöttek többé. A krumplibogarak ellenben – talán mementó gyanánt – itt maradtak velünk.
