Megtudhatjuk, hogy néhány éve ötvenezer dollárból simán meg lehetett bundázni egy magyar meccset – öt játékos elegendő volt hozzá, fejenként tízezer dollárt kaptak –, és Perumal azt sem titkolta, hogy a várható anyagi haszon reményében állt rá, hogy megnyíljon Righinek és Pianónak, egyéves könyörgésük után.
Miközben olvassuk a könyvet, és virtuálisan végigkísérjük Perumalt, ezt a nem túl művelt, közepesen iskolázott, koldusszegény ötgyermekes családból származó svihákot szédítő világ körüli szélhámos kalandozásain a lappföldi Rovaniemitől a nigériai Abujáig, Hanoitól Johannesburgon át Debrecenig, percenként leesik az állunk. Mitől is? Csak attól, hogy bármerre is járt napjaink füstös képű Osztap Bendere, a dúsgazdag Németországtól a koldusszegény Salvadorig, sehol sem jelentett problémát megtalálni a futballcsapatoknál, szövetségeknél azokat a játékosokat, bírókat, sportvezetőket, akik néhány ezer dollárért vagy euróért eladták a meccseket, és azzal együtt a becsületüket.
Az egészben a legfájóbb: közülük számosan honfitársaink
