A kínai Csengtuban (Chengdu), amely Szecsuan (Sichuan) tartomány fővárosa, a zöld területnek egyre inkább szűkében vannak a városlakók. Nem azért, mert a városvezetés kivágja a fákat és elpusztítja a parkokat: a város az utóbbi évtizedekben megsokszorozta lakosságát, és valóságos betontengerré változott. A tartományi székhelynek 1964-ben még „csak” másfél millió lakója volt, a 2010-es népszámlálás adatai szerint több mint tizennégy millió. És az elmúlt négy évben az itt élők aligha lettek kevesebben.
A városi zöldterületek ezzel a növekedéssel nem tudnak lépést tartani. Szinte naponta nő ki a földből egy húsz vagy harmincemeletes lakóház, így a munka reményében a falvakból a városba települők olyan lakótelepeken élnek, amelyekhez képest a budapesti Békásmegyer vagy a miskolci Avas kisvárosi miliő. Csengtu nagy része betondzsungel, még akkor is, ha az újabb építésű toronyházak műszaki színvonala magasabb az egykori szocialista panelházakénál.
Mindezek után aligha csodálkozhatunk, hogy a város első és mai napig legnépszerűbb parkjában, a csengtui Népparkban sokan vannak. Nagyon sokan. Európai szemmel abszurdan sokan.
Ilyen népsűrűség esetén aligha elég ehhez a tapintat és mások személyes terének tiszteletben tartása. Olyan, hogy személyes tér ugyanis nem létezik a népparkban. (Ezt próbáltam demonstrálni azzal, hogy kamerámmal végigsétáltam pár egymás mellett táncoló, énekelő csapat mellett – ha valaki tengeribetegséget kapna ettől, azért nem csak az én szerény filmtechnikai tudásom okolandó). Nyugdíjas táncklub, énekkar, karaoke, népi ihletettségű előadóművészek, latintánc-foglalkozások, előadások, mutatványok zajlanak egymástól pár méterre. A közvetlen közelben zsúfolt teaházak (ahol hagyományos fültisztítást, illetve fülmasszázst vehetünk igénybe a vattás végű fémpálcikákkal kuncsaftra vadászó szakemberektől), „kapacitása” határán működő csónakázótó, gyerekek, akik óriásira dagadt halakat etetnek, aggódó szülők, gojátékosok.
Talán a legbizarrabb része az a parknak az a kacskaringós gyalogút, amelynek mentén karókra szögezett táblák állnak. Ezeken a táblákon pedig házassági hirdetések sorakoznak. A fiatalabb generáció persze már inkább az internetes társkeresőkön próbál szerencsét, ezért is lehet, hogy nem egy hirdetés arról szól: idősebb anyukák próbálnak rendes lányokat találni nyakukon maradt fiacskájuknak e papírfecniken.
Egyszóval szürreálisan sok és sokféle tevékenység ember 113 négyzetméternyi területen, Csengtu, az egyre növekedő betonsárkány gyomrában. Többnyire amatőr csoportok, műkedvelő helyiek mutatják meg tudásukat, illetve, inkább élvezik a közös mozgást, táncot vagy éneklést. Ebben a bábeli zűrzavarban kell megtalálni azt a hangerőt és az érvényesüléshez szükséges határozottsági fokot, amely lehetővé teszi, hogy a karaokeshow résztvevői, illetve hallgatósága is élvezze a produkciót, de a szomszédos népi műsor előadója se jöjjön át lekeverni egy pofont.
Amúgy a csengtui Néppark sajátosan plebejus, illetve önszervező vagy éppen forradalmi hagyománya már megalapításának évében tetten érhető volt. És ehhez még semmi köze nem volt a kommunistáknak. A parkot ugyanis 1911-ben a városban állomásozó császári hadsereg utolsó csengtui tábornoka, Ju-Kun (Yu Kun) hozta létre, méghozzá a helyőrség számára fenntartott belvárosi területből kihasítva egy jókora parcellát. Mindezzel azonban az elégedetlenkedő csengtuiakat már nem lehetett lecsillapítani. Ugyanebben az évben jött létre ugyanis Csengtuban a vasútvédő mozgalom, amely aztán a Csing-dinasztia bukása után az új, köztársasági kormánytól a mai napig álló, monumentális emlékművet kapott.
A vasútvédő mozgalomnak persze nem voltak olyan nagyra törő célkitűzései, mint a császárság eltörlése: meglehetősen szimpatikus és helyi jellegű érdekérvényesítő mozgalom volt, amely a helyi vasúti koncessziók és vasútépítkezések államosítása és külföldi bankok tulajdonába adása ellen tiltakozott. 1905-től kezdve ugyanis a központi kormányzat az egyes tartományoknak lehetőséget biztosított, hogy helyi vasútépítési társaságokat alapítsanak, így ellensúlyozandó az ópiumháború óta egyre nyomasztóbb külföldi gazdasági jelenlétet. Szecsuan tartományban részvények kibocsátásával és különféle különadókkal teremtették elő az építkezéshez szükséges összeget. A pénzügyi konstrukció révén – amely elviekben példaértékű közteherviselést és közösségi tulajdon létrehozását jelentette – jelentős összeget sikerült összegyűjteni, és majd mindenki tulajdonosává vált az épülő vasútnak. Amely azonban sehogy sem akart elkészülni: bármennyire is nemes volt a helyi finanszírozás ötlete, az építkezést korrupt kormányzati tisztviselők és széthúzás, a nyomvonal fölötti viták lassították. Olyannyira, hogy hat év alatt mindössze tíz mérföldnyi vasút készült el.
Mire Csengtu kompetens irányítókat toborzott a projekthez, a pekingi központi kormányzat megelégelte a más tartományokban is hasonlóan beragadt építkezéseket, és úgy döntött, visszaveszi a tartományi koncessziókat, majd külföldi befektetőket bíz meg az építéssel. A helyieket, akik tetemes összeggel szálltak be a szecsuani vasúttársaságba, azonban csak részben kívánta kártéríteni. Az általános elégedetlenség életre hívta a vasútvédelmi mozgalmat, amely tiltakozás tüntetésekbe, majd a császári csapatok részéről vérontásba torkollott. A mozgalom mártírjainak már 1913-ban emlékművet állítottak a parkban – ez az emlékmű a mai napig áll.
Talán a rendszerváltás utáni Magyarországon ismerős a történet, amikor az igen kedvezőtlen hatásfokon működtetett közvagyonból magánvagyonok keletkeztek – nagyon sokszor külföldi befektetők kezében. Kínában a szecsuani vasút esetében ebből elégedetlenségi mozgalom lett, majd forradalom, amely rá egy évre, 1912-ben, megbuktatta a kínai császárságot, és elsodorta az utolsó, Csing-dinasztiát. Magyarországon a közvagyon kiárusítását nem követte nemzeti érdekvédelem: ezt a békésnek gondolt folyamatot rendszerváltásnak neveztük el.
A csengtui park főbejáratánál a külföldiekkel szembeni szecsuani dac egy másik emlékműve, a Japán ellen küzdő honvédő fegyveres erők szobra is látható. Helyet kapott még itt egykoron Vang Minseng (Minsheng Wang), a kínai nemzeti forradalmi hadsereg tábornokának szobra is, aki a Japán elleni harcokban esett el, de 1950-ben azt az emlékművet a kommunisták eltávolították a parkból (ekkor már a nemzeti köztársasági erők vereséget szenvedtek a polgárháborúban). A park neve ezután lett Néppark.
Különös fordulat, de az egyébként a kommunistákkal polgárháborút vívó Kuomintang hadseregében küzdő tábornokot 1984-ben a népköztársaság hősének nyilvánították. Ami jól mutatja, hogy Kínának ezen a részén ma már meglehetősen nehéz ideológiai küzdelemként felfogni a nemzeti ellenállást.
Talán fontos megemlíteni, hogy a mai Csengtu némileg gyorsabban halad a vasúti jellegű beruházásokkal, mint a Csing dinasztia idején. 2005-ben kezdték el a metróépítést a városban, 2010-re pedig már két metróvonal üzemelt. 2015-ig további másik két vonal nyílik meg, és a tervek szerint – amelyeket eddig tartottak a beruházók –, 2020-ra Csengtuban hét metróvonal lesz, amelyek hosszúsága eléri a 291 kilométert.
Csak összehasonlításképpen: a világvárost építő Demszky Gábor vezetése idején kezdődött a budapesti 4-es metróvonal építése. A beruházás során (tizenöt évnyi előkészítés után 2006-ban kezdődött el az építkezés), külföldi kivitelezők segítségével, nyolc év alatt 7,4 kilométernyi metróvonal készült el.
