Az, hogy valaki személyes ismeretség nélkül, interneten innen-onnan összeszedett félműveltségére támaszkodva támadjon valakit, eleve átlépi a jó ízlés határait. Az azonban, hogy az eltávozott építész halála után is folytatja a dolgot, végképp elutasítható.
A témát azért hoztam ide az Égigérőre, mert a jelek szerint sokan olvassák az első olvasásra meggyőzően érvelő szerző bejegyzéseit, aki szabadkőművességgel, sátánizmussal vádolja a Mestert. Gondolatmeneteit félinformációkra alapozva, csapongva viszi végig, és az összeesküvés elméletekre fogékony olvasók körében láthatóan egyre népszerűbb a „munkássága”. A szerző a Makovecz tanítványokkal való személyes kapcsolatfelvételtől elzárkózik, meglátásait pedig bevallottan „intuitív” benyomásai alapján hirdeti, ennek ellenére blogja Makovecz Imre nevére rákeresve mindenhol az elsők között van.
A jelenség – a Makovecz életművén való értetlen csámcsogás – azonban igen káros. A rágalmazás ellen nehéz védekezni, és Makovecz Mester ezt már akkor sem tehetné meg, ha hajlandó volna rá, ami őt ismerve egyébként eleve elképzelhetetlen lett volna. Azt, hogy Makoveczet alkotóként milyen eszmék vezérelték, és mi tevékenységének építészettörténeti jelentősége, mi volt az, ami miatt világszerte elismert építészként kezelték, nem érdemes izgalomhajhász módon, pillanatnyi szellemi álorgazmusra gyúrva keresni.
Legnevesebb tanítványának, Ekler Dezsőnek a napokban jelent meg építészetelméleti szempontból közelítő, az alkotás folyamatát belülről is ismerő és értő, összefoglaló jellegű remek írása Makovecz munkásságáról. Akit tényleg érdekel, ki volt Makovecz Imre, elsőként inkább innen tájékozódjon.
És végül engedjenek meg egy személyes emléket, a blog műfajba ez belefér. Egy építész barátommal beszélgettem egyszer a szakrális építészetről. Ő is, én is terveztünk már korábban kápolnát, érdekes volt mindkettőnknek az udvariaskodást mellőző, egész embert kívánó eszmecsere. Andris barátom akkor azt mondta nekem, nem tudja elfogadni, ha olyat tervezek, amit én magam sem értek igazán, ő inkább megáll ott, ameddig az értése terjed. Ezt a beszélgetést csak azért idéztem fel, mert valahol itt lehet a lényeg, miért támadják most Makoveczet. Az alkotás során nemcsak értésből, érzésből is dolgozunk, a határok elmosódnak. Kizárólag a racionalitást számon kérni alkotáson nem lehet, az csak az a terep, amin sétálva egyáltalán beszélgethetünk egymással.