A markológép először a legfelső szintbe harapott bele. Hullott a por, s hamarosan egészen eltűnt a második emelet közepe. A bontók tovább dolgoztak, a gép lomha mozdulatokkal szelte ketté a maradék, nem sokkal korábban még helyi védettség alatt álló homlokzatot, semmisítette meg véglegesen a bejárati ajtótól jobbra eső szakaszt. Közel másfél száz éves, romantikus stílusú, kiemelt városképi jelentőségű házat bontottak le a múlt héten a IX. kerületi Erkel utca 18.-ban.
Hogy miért kellett eltűnnie a figyelemre méltó, szép épületnek, amely még a 2007-es rehabilitációs tervekben is a felújítandó önkormányzati ingatlanok között szerepelt? A környezet- és örökségvédelemmel foglalkozó internetes mozgalom, a Lehet Más a Világ szerint eredetileg összetett ingatlanügylet húzódott meg a háttérben, ennek nyomán született meg a döntés, s derült ki első lépésben villámgyorsan, hogy a ház városképileg mégsem jelentős. Az ingatlanpiac pangásának köszönhetően az Erkel utca 18. elpusztítása azonban még évekig elhúzódott. A privatizációs pályázatot éppen két esztendeje írták ki, a cél az volt – ma már az indoklás a bekövetkezett események fényében meglehetősen cinikusnak tűnik –, hogy „Budapest Főváros IX. Kerületi Önkormányzata az ingatlan értékesítésével hozzájáruljon az épített környezet minőségének javításához”.
– A területet 2015-ben vásároltuk. Bontási engedély már korábban is volt a házra, az azonban mára elévült. A hivatalban megújították. Ezután láttunk neki a munkának – tudom meg a pályázaton egyedüliként győztes Tranzit-Hungária Kft. ügyvezető igazgatójától, Onyschuk Ihortól. Az üres telken hatemeletes modern épületet emelnek majd luxusapartmanokkal. A nemrégiben a Ráday utca 57. alatti ingatlant is megvásárló cég nem érti a méltatlankodókat, tiltakozókat. Ők a jogszabályoknak megfelelően jártak el. Ez való igaz, de ne feledjük, a törvényi hátteret az érdekelt kerület teremtette meg.
Az ügyben a jegyző, Szabó József elérhetetlen, az önkormányzat főépítészeti csoportjánál az értékvédelem ügyében illetékes építész, Cséry Ágnes kitér a kérdés elől.
– Sajtóosztály! Azok nyilatkoznak majd – feleli.
Az Erkel utca 18. homlokzati védelmét a képviselő-testület 2010. szeptember 30-án szüntette meg – tudom meg a sajtóosztálytól. A határozat az időközben befejezett diagnosztikai vizsgálatra és arra hivatkozott, hogy a felújítás „gazdaságtalanná vált”. (Hogy pontosan hány diagnosztikai vizsgálat született, azt nem sikerült kiderítenem, ám egy 2008 januárjában készült diagnosztikai értékelés a fentiekkel ellentétesen úgy fogalmaz, hogy a vizsgálat „alapján az épület teljes felújítása szükséges, nagyobb arányú épületrész bontásával”.) A huszonhat bérlő, mint ilyenkor szokás, cserelakást vagy pénzbeli térítést kapott. „Az épületből az utolsó lakó 2013. május 15-én költözött ki, így az ingatlan már az értékesítés előtt közel két évvel üresen állt, ezáltal a homlokzat újabb károsodásnak volt kitéve.” A Ferencvárosban – olvasom –, amely a fővárosban elsőként, 1996-ban alkotott helyi értékvédelmi rendeletet, több mint 350 épület áll teljes vagy homlokzati védelem alatt, felújításukra az önkormányzat komoly gondot fordít.
Tény, hogy a jelenleginél jóval botrányosabb esetet is feljegyzett az utóbbi évekből a krónika. Különös ingatlanügyletnek esett kis híján áldozatául 2010-ben az V. kerületi Bécsi utca egyik oldala. A Rogán Antal vezette önkormányzat által egyértelműen támogatott terv szerint a területre Csipak Péter cége ötven méter magas bevásárlóközpontot és irodaházat emelt volna.
A bontás érdekében a Bécsi utca 10. alatt álló 1909-es épület védettségét gyorsan meg is szüntette a főváros; pusztulás lett volna a sorsa egy 1884-es és egy 1875-ös háznak is, akár a hatvanas évek egyik csúcsteljesítményének, Gulyás Zoltán alkotásának, az egykori Chemolimpex-palotának, amelybe a régi Erzsébet híd pesti hídfőjének borítólapját is beépítették annak idején. Bár a terv megvalósulásáért bizonyos körök mindent megtettek, még a sajtóra is próbáltak nyomást gyakorolni, végül az, máig pontosan nem tisztázott okokból, meghiúsult.
Nem jelenthet feltétlenül akadályt, biztos menedéket persze az országos védettség sem. Jó példája ennek a hatodik kerületi Király utca 40. alatt állt, eredetileg klasszicista, a harmincas években modernizált ház esete, amelyet még a tulajdonos Autóker kezdett el illegálisan bontani 2006-ban. A kultúrtörténetileg is jelentős, Krúdy által megörökített épületet akkor az Óvás! Egyesület tiltakozása, majd az utána született bírósági ítélet mentette meg. A cég más taktikát választva részben az időre bízta a kiürített ház sorsát, de gyorsították is a pusztulást, például a födém megbontásával. A Király utca 40.-et végül 2014 augusztusában nyilvánították életveszélyessé, a fővárosi kormányhivatal meg is adta a bontási engedélyt, s csak a földszintet hagyták meg. A Hercegprímás utcai 5-ös számú, Pollack Mihály tervezte klasszicista, utóbb kora eklektikussá átalakított házat 2012-ben tüntették el, majd építették vissza betonelemekből.
A műemlékvédelmi hatóságot még fénykorában is az érdekelt önkormányzat és a tulajdonos, ha kellett, könnyedén ki tudta játszani.
A józsefvárosi Leonardo da Vinci utca 33.-ban található zárt erkélyes, háromtengelyes, különleges hangulatú épületet 2007-ben azzal az átlátszó ürüggyel tüntették el a Corvinnegyed útjából, hogy a polgármesteri hivatal túl későn kapta meg a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól (KÖH) az ideiglenes védelem meghosszabbításáról szóló határozatot. 2008 márciusában egy éjszaka alatt pusztították el a részben már védett ipari műemléket, a kőszegi posztógyárat, hogy a helyét egy Tescónak adja át. (A bontás napján a tulajdonos papíron egy kőszegszerdahelyi focista volt, aki alig 24 órával korábban vette a területet, hogy aztán a dózerolás másnapján továbbjátssza egy bizonyos Mortimer Kft.-nek. Felelősségre vonták őket, ám tanulságos, hogy az elsőfokú eljárás alatt a focista azt vallotta, ötmilliót és csupán felfüggesztett börtönbüntetést ígértek neki, ha nevét adja a bontáshoz. A hat csaló jól ismerte a Btk.-t: mindannyian felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.) A pécsi Forbát-nyaraló eltüntetésébe pedig annak ellenére kezdett bele a tulajdonos ugyanebben az évben, hogy a védettségi eljárás megindult, és bontási engedélye sem volt. A homlokzati veranda értékes faburkolatát így is sikerült megsemmisítenie. Somlyódy Nóra újságíró adatai szerint (Magyar Narancs, 2008/34.) 1998 és 2008 között összesen három ember jutott bíróság elé saját tulajdonú műemlék megrongálása miatt, amely valószínűleg csupán apró töredéke a rongálások valós számának.
A korábbi tapasztalatok alapján a szakemberek azt várták, hogy a 2010-ben hatalomra került, magát polgárinak, konzervatívnak mondó Fidesz majd rendet tesz, s a műemlékvédelem a nemzeti emlékekben amúgy is szegény országban nagyobb jelentőséget kap. Hiszen a párt első regnálása idején, 2001-ben született az a törvény, amely a régészetet, a műemlékvédelmet és a műtárgyvédelmet viszonylag erős központba, az akkor létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Hivatalba vonta össze. A bizakodóknak azonban csalódniuk kellett. A hivatalba lépő második Orbán-kormány úgy vélte, a túl erős műemlékvédelem a gazdasági fejlődés kerékkötője. Ennek megfelelően a kormányzat az elmúlt hat esztendőben nekilátott az örökségvédelem lassú, de szisztematikus lebontásának, letéve ezzel a garast a terület hagyományos ellenlábasa, az ingatlanlobbi mellett, amelytől éppen a beruházások növekedését várta. (Hogy a kormányzati tényezők közül nem feltétlenül mindenki így gondolkozik, azt jelzik azok a bizonytalan lépések, amelyek például 2014 után rövid időre a Forster-központ megerősödéséhez vezettek.)
Uralomra jutásuk után szinte az első pillanatban elvonták a KÖH hatósági jogköreinek egy részét. Leválasztották a hivatalról a jogkörökkel rendelkező kulcsfontosságú regionális irodákat, és a kormányhivatalok alá rendelték őket. (A regionális irodák egyébként mára gyakorlatilag megszűntek, pontosabban szólva beolvadtak előbb a kormányhivatalokba, majd a járások építési osztályaiba.)
A beruházók kedvezőbb helyzetbe hozása érdekében az előzetesen kötelező régészeti feltárás nehezítésével folytatódott az intézkedések sora 2011 őszén: a sokak által csupán felesleges okvetetlenkedésnek tekintett leletmentő munkára fordítható időt összesen kétszer harminc napban, a költségeket egyenként maximum kétszázmillió forintban szabták meg. Amikor 2012 kora nyarán az általános építési hatósági jogkörök is a jegyzőkhöz kerültek – a rendelkezés egyébként hamarosan érvényét vesztette –, a KÖH elnöke, Tamási Judit, aki történetesen régész, lemondott posztjáról, ám előtte néhány feltárás ügyében, a törvény adta kiskaput kihasználva, élt a lehetőséggel, hogy ahol tarthatatlan a harmincnapos határ és a kétszázmilliós öszszeg, ott hosszabbítást kérjen. Állítólag ez váltotta ki az illetékesek rosszallását, akik úgy vélték, még mindig túl nagy a hivatal hatásköre. (Tamási jelenleg a Külügyminisztérium munkatársaként a határon túli műemlékek ügyével foglalkozik.)
Információink szerint már 2012-ben felmerült az intézményes örökségvédelem teljes felszámolása, ám a likvidálás, a maradványok beszántása, sóval való behintése akkor még elmaradt. A KÖH-öt viszont megszüntették; a hír – emelendő az ünnep fényét – a kulturális örökség napjai megnyitója előtt nem sokkal szivárgott ki. Az akkor már Cselovszki Zoltán vezette hivatal egy része – az Emmi örökségvédelmi főosztályával együtt – a Miniszterelnökséghez, másik része pedig a Belügyminisztériumhoz került. A maradékból alakult meg a Forster-központ Cselovszki vezetésével. Ez a maradék sem volt éppen kevés persze. A központ őrizte továbbra is a 140 éves tudományos anyag túlnyomó részét, a hatékony műemlékvédelemhez nélkülözhetetlen, páratlan értékű, szintén 140 esztendős tervdokumentációs tárt, az irattárt, a részben digitalizált, részben üvegnegatívokat őrző fotótárt és a negyvenezres könyvtárt. Elvitték viszont a műemlékvédelmi és régészeti nyilvántartást, majd 2014-ben a kapkodás biztos jeleként visszahozták. Ennek értelmében tehát ma még a Forster-központban regisztrálják, ha valami védetté válik, vagy ha lekerül róla a védettség. Az eljárás is itt zajlik, innen terjesztik fel a minisztériumba, ahol jóváhagyják (vagy nem). Ma még minden védettségi eljáráshoz tudományos háttérmunka társul, azonban a műemlékvédelem hanyatlásának biztos jele, hogy megerősödött a kézi vezérlés. Azaz hatalmi nyomásgyakorlással is elősegíthető, mi vehető védelem alá, illetve mi vehető ki onnan. Leglátványosabb példája ennek a Golgota című Munkácsy-festmény körül zajló eseménysor. A kép védetté nyilvánítási folyamatát a Miniszterelnökség utasításnak beillő kérésére indította el a Forster. A műemléki védelemmel, mint közismert, azt kívánják megakadályozni, hogy a tulajdonos, az Egyesült Államokban élő Pákh Imre – akivel a vételárat illetően az államnak komoly ellentéte támadt – a birtokában lévő képet, ha akarja, kivihesse az országból. (Nem a kérdéshez kapcsolódik ugyan, de tény, hogy tisztességes polgári demokráciában a magántulajdont ilyen súlyosan sértő cselekmény megengedhetetlen lenne.)
Még 2014 nyarán jelentette be a területért felelős L. Simon László államtitkár, hogy „a teljes magyar műemléki listát átnézzük, és ahol nincs szükség a védettség fenntartására, ott azt megszüntetjük”. Információink szerint az új besorolás megállapításakor ugyan komoly harcok zajlottak, ám a műemlékvédelem súlyosabb veszteségek nélkül került ki a revízióból. A hagyományos értékvédő tevékenység olykor következetlen ellehetetlenítése mellett ugyanakkor az utóbbi években kibontakozott egy államilag nagyon is pártolt furcsa „műemlékvédelem”. Lényege, hogy a nagy halmazból kiemelnek néhány olyan védett objektumot, amely látványos, reprezentációra is alkalmas – várat, kastélyt, palotát –, s rekonstrukcióját felgyorsítják. Bármilyen pozitív oldalai is vannak a néhány éve indult kastély- és várfelújítási programnak, abszurd, hogy látványosság alapján tesznek különbséget, szelektálnak nemzeti értékeink között.
Miközben az örökségvédelem, a régészet mostohagyerekké vált, különös múltépítésbe kezdett a kormányzat. Ennek jegyében költözik vissza a Várba több minisztérium s maga a Miniszterelnökség is. Persze ehhez épületek kellenek. Való igaz, hogy az elképzelések szerint államelnöki székhellyé és palotamúzeummá avanzsáló királyi palota külső és részbeni belső rekonstrukciója egyre kevésbé halasztható, ezt azonban például az Országos Széchényi Könyvtár kiebrudalásával s a felszabaduló traktus szállodává alakításával – mert ott annak idején a vendéglakosztályok voltak – véghez vinni súlyos vétek. A levéltártól és a Magyar Kultúra Házától elvett Szentháromság téri neogótikus palotába a tervek szerint a háború előtti Pénzügyminisztérium utóda, a Nemzetgazdasági Minisztérium költözik, ráadásként pedig az egy éve renovált épületet az eredeti, a jelenleginél jóval szerencsétlenebb, hivalkodó, az építészek által mindig hevesen bírált, a Mátyás-templommal konkuráló csipkés-tornyos formájában állítják vissza. Indoklás persze nincs, ám aligha lehet ezt másnak tekinteni, mint a fideszes Disneyland-konzervativizmus újabb megnyilvánulásának.
A tulajdonos szándéka szerint nemcsak megmarad, meg is újul a budai Diana utca 17/A alatti híres Karczag-villa. A évtizedek óta üresen álló, ma már ajtó- és ablakkereteitől megfosztott, ám romjaiban is patinás, klasszicista stílusú épület lassan két évtizede pusztul. A házban legutóbb hajléktalanok húzódtak meg, udvarán és falai közt bátrabb gyerekek gyakran vernek tanyát.
A terület eredetileg ahhoz a nagyobb erdőséghez tartozott, amelyet a XVIII. században rác lakosok birtokoltak; egykori Reitzenkopf (Rácfej) elnevezése is innen származik. A környéken hamarosan megjelentek az első nyaralók. A telket megvásárló Karczag Benjámin nagykereskedő villája feltehetően 1844-ben épült. Tervezője építészeti analógiák alapján szinte bizonyosan Hild József volt.
Az ingatlant az 1870-es évektől tulajdonossá váló szalámigyáros Herz família 1913-ban jelentősen átalakította, ekkor tapasztották hozzá a hátsó falakhoz a ma is látható aszimmetrikus kiegészítést. A főváros ostromát könnyebb sérülésekkel átvészelő villát 1952-ben államosították, belső terét felosztva két lakást választottak le az épületben. A hatvanas évek elején műemléki helyreállítást végeztek, ez volt máig az utolsó felújítás. Feltehetően akkor nyerte el „barokk sárgának” csúfolt színét, amellyel a korban a rangosabb múltú épületeket, például a fertődi Esterházy-kastélyt is átfestették. Idővel felmerült, hogy a villa alkalmasabb volna reprezentatív diplomataotthonnak, s bár több társát átvette a diplomáciai testületet ellátó vállalat, a Diana utca 17/A az ingatlankezelő vállalatnál maradt.
Az épület, amelyet már egy 1924-es, nem hivatalos jegyzék is műemlékként említett, az ezredfordulótól indult igazán romlásnak. A Budapesti Piac Kereskedelmi Rt.-től 2004-ben a debreceni, lakásépítéssel is foglalkozó Mester-Nívó Kft. vette meg. Ekkor a lokálpatriótákban és a műemlékvédelem szakembereiben is felmerült a gyanú, hogy leginkább a villa eltüntetésében s lakópark felhúzásában érdekeltek. Rövid átmenet után 2007-ben a korábbi MSZP-s helyettes honvédelmi államtitkár, Zámbori Mihály vette meg, akinek a melléképület lebontására tett kísérletét a műemlékvédelem megakadályozta. Az új tulajdonos, Barcza Mihály ügyvéd, aki 2015-ben Zámboritól vásárolta meg a villát, alapos felújításban gondolkodik. A múlt héten befejezték a ház gombamentesítését, s elkészült a műemléki értékleltár is. A helyreállítás tervét az építészek a nyár végére letehetik az illetékesek asztalára. (P. T.)
A Forster-központ Cselovszki Zoltánt követő, mintegy tíz hónapig regnáló vezetője, Sághi Attila is többek között a privilegizált rekonstrukciókra hivatkozott finoman 2015-ös távozásakor, kijelentve, hogy a koncepciót tévedésnek tartja. Más források ugyanakkor azt erősítették meg, hogy Sághinak elsősorban a helye kellett. Valóban: a következő, most is hivatalban lévő elnök Sárváry István lett, aki L. Simon László államtitkár bizalmi embere. Tény, hogy elődeivel szemben Sárvárynak sok köze nincs a műemlékvédelemhez, nem történész vagy építész, mint a korábbi vezetők, hanem közgazdász, aki korábban az ingatlanvilágba is belekóstolt.
Feltehetően ő a Forster-központ utolsó elnöke. A központot ugyanis s vele az intézményes magyar műemlékvédelmet a jelenlegi tervek szerint júniusig felszámolják. A lépés ugyan meghökkentő, de nem példátlan. Hasonló Magyarországon egyszer már történt, a Rákosi-korszakban, és a szomszédos Románia szakemberei is jól emlékeznek még arra, amikor Ceausescu elnök-pártfőtitkár 1977-ben egyik napról a másikra megszüntette az önálló örökségvédelmet.
Hírek szerint a Forster-központ a Miniszterelnökségbe olvad be, ami újabb kérdéseket vet föl. Mi lesz a futó projektekkel? Ki örökli a Forster hatósági jogköreit? Milyen sors vár a 145 éves páratlan gyűjteményre, a tervtárra, a szakkönyvtárra, a fotótárra és az irattárra? S végül a legfontosabb: milyen sors vár a magyar műemlékvédelemre?
Ezeket a kérdéseket eljuttattuk L. Simon Lászlónak is, kiegészítve azzal, vajon mi az oka a kormányzatban a műemlékvédelem kapcsán meglévő, olykor világosan érzékelhető kapkodásnak, illetve miért nem érdeke a mai magyar kormánynak az erős műemlékvédelem egy nemzeti történelmi emlékekben amúgy is szegény országban. Az államtitkár nem kívánt megszólalni az ügyben.
