Egy biztos a spanyolnátha eredetével kapcsolatban: nem Spanyolországból indult ki. Viszont abban az időben tényleg úgy tűnt, hogy az Ibériai-félsziget lehet a megbetegedések gócpontja, hiszen naponta érkeztek hírek arról, hogy a háborúban semleges országban milyen súlyosan tombol a betegség. Ledöntötte a lábáról XIII. Alfonz királyt, a miniszterelnököt és a kormány szinte minden tagját, már-már az államigazgatás működése is megbénult. Ott egyébként – érthető módon – nem hívták spanyolnáthának a járványt, helyette a nápolyi katona megnevezés vált népszerűvé. Madridban ugyanis épp egybeesett a La canción del olvido (A felejtés dala) című operett bemutatója a járvány első hullámával, és az operett szövegírója azon élcelődött, hogy a darab legnépszerűbb dalának, A nápolyi katonának a dallamai „ugyanúgy megragadnak a közönség fejében, mint ahogy az influenzát ragasztják egymásra az emberek”.
Csakhogy valójában Spanyolország semmivel sem volt súlyosabban érintett, mint a hadviselő felek, különösképp az Egyesült Államok. De a háborús propaganda és a cenzúra nem engedhette meg, hogy az ellenség fülébe jusson: a másik fél katonái és hátországának polgári lakossága ezrével hullik el naponta egy megállíthatatlan járványban. Így az influenzajelentéseket elfojtották, az emberek pedig nem értesülhettek a pandémia valódi súlyosságáról. Ennek tulajdonítható, hogy a spanyolnáthára máig nem a világtörténelem legnagyobb csapásaként emlékszünk. Spanyolországban azért volt más a helyzet, mert az ország nem háborúzott, így a hírszolgáltatás is szabadabb maradhatott.
A spanyolnátha mortalitása minden képzeletet felülmúlt. Több ember halt meg benne, mint a középkori pestisjárványokban (bár igaz, hogy a világ népessége már jóval magasabb volt ekkor), és fél év alatt több áldozatot szedett, mint az AIDS valaha is. Nem volt a lakott világnak olyan szeglete, ahol ne hullottak volna miatta az emberek. Irán lakosságának 15-20, Tahitiénak egy hónap alatt 13 százaléka hunyt el, az Egyesült Államokban 500–675 ezer ember veszett oda. Az Új-Zéland által megszállt Német Szamoán a lakosság kilencven százaléka megfertőződött, a férfiak 30, a nők 22, a gyerekek 10 százaléka meghalt. Velük ellentétben a mellettük lévő Amerikai Szamoán viszont, hála a kormányzó által bevezetett vesztegzárnak, nem jelent meg az influenza. A föld akkori népességének harmada (500 millió ember) betegedett meg a spanyolnáthában, és a teljes populáció három-öt százaléka meg is halt. Az Egyesült Államokban az influenza hatására egyik napról a másikra 12 évet zuhant a várható élettartam. Ilyen a modern tudomány vívmányainak köszönhetően ma már nem történhet meg – gondolhatnánk –, de sajnos hatalmasat tévedünk. Az influenzavírus bámulatos változékonysága következtében mindeddig kibújt vakcináink, gyógyszereink szorításából, és minden egyes évben képes olyan formában visszatérni, hogy eszközeink szinte tehetetlenek az új változat ellen.
Kilenc éve ugyanaz az influenzatörzs, a H1N1 csapott le a világra, mint amelyik száz évvel ezelőtt a spanyolnáthát okozta. A kezdeti történések is hasonlók voltak: a „megszokott” gyermek és idős áldozatok helyett az életerős fiatal felnőttek haltak meg leggyakrabban a betegségben. A normális influenzajárvánnyal szemben a 2009-es az 1918-ashoz hasonlóan nyáron is tombolt. És a kórokozó eredete is megegyezett az 1918-as gyilkos feltételezett létrejöttével: madár- vagy sertésinfluenza mutálódott oly módon, hogy immár nagy virulenciával tudta a levegőn keresztül is fertőzni az embereket. Rengeteg szakember rettegett 2009-ben attól, hogy megismétlődik 1918 borzalma, és hogy végül nem történt ez meg, leginkább a vakszerencsének, semmint mindenható tudományos vívmányainknak köszönhető.
De mi tette az 1918–20-as influenzajárványt minden idők leghalálosabbjává? Hiszen annak előtte és utána is rengeteg ragályt okoztak a vírus közelebbi-távolabbi rokonai. Ezt sem tudjuk, csak feltételezéseink vannak. A legegyszerűbb magyarázat az lenne, hogy ez a vírus tényleg sokkal agresszívebb volt, mint a szokásos influenza-kórokozók. Más kutatók szerint nem is maga a vírus, hanem a szervezet immunrendszerének eltúlzott, kétségbeesett reakciója ölte meg az áldozatot (és ez magyarázná azt is, hogy miért a legerősebb védekezőrendszerrel bíró fiatal felnőttek estek legnagyobb számban áldozatául a betegségnek).
Megint mások úgy vélekednek, hogy valójában az 1918-as influenzaváltozat nem volt különösebben gonoszabb, mint a vírus általában. Csakhogy ott volt a világháború, és ez mindent megváltoztatott. A közegészségügyi körülmények sokkal rosszabbak voltak, mint békeidőben, az emberek alultápláltságtól szenvedtek, illetve százezres hadseregek vonultak keresztül országokon nap mint nap, eközben gyakran összezsúfolódtak hatalmas katonai táborokba. E körülmények külön-külön is kedveztek volna a ragály terjedésének, de ezek együttes megléténél az influenza nem is kívánhatott volna jobbat.
Honnan indult ki a járvány? A kutatások alapján legbiztosabban azt mondhatjuk, hogy fogalmunk sincs. Sokáig úgy tartották, hogy kiindulópontja a kansasbeli Riley-erőd volt, ahol az első bizonyított lokális járvány kitört, és ahol március 11-én meghalt a spanyolnátha első áldozata, Albert Gitchell szakácsként dolgozó közlegény. Csakhogy már 1917 végén is megnövekedett számú influenzás megbetegedést jelentettek vagy 17 amerikai katonai bázisról, bár az nem bizonyított, hogy ezen esetekért a H1N1 vírustörzs lett volna a felelős.
Sokkal valószínűbb, hogy a kiindulópont a francia Étaples katonai bázisa lehetett, ahol már hónapokkal korábban különösen magas mortalitást jelentettek. A helyen százezer katona fordult meg naponta, a túlzsúfolt tábori kórházban ezrével feküdtek együtt a harcok sérültjei (közöttük rengeteg mérgesgáz-áldozat) az influenzásokkal. Közöttük disznók, baromfik lődörögtek, ez pedig könnyen lehetőséget teremthetett az eredetileg állati vírusok emberre való átjutásához. Megint mások szerint a vírust azon százezernyi kínai munkás hozta Európába, akiket a harcoló, illetve elhunyt munkaerő pótlására „importáltak” az antanthatalmak. Az igazság vélhetően örökre rejtve marad, az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy a világháború minden szempontból ideális terepet teremtett a világjárványnak.
Az influenzajárvány ugyanolyan gyorsan és érthetetlenül hagyott alább, mint ahogy megjelent. 1918 őszén érte el mortalitása csúcspontját, majd szinte azonnal eltűnt. Ugyan később is voltak kisebb hullámai, de az 1918-as áldozatszámot már nem tudta még egyszer megismételni. Az elméletek szerint a gyors lecsengésben részben az orvosoknak volt szerepük, hiszen hatékonyabbá váltak a fertőzéshez kapcsolódó bakteriális betegségek, különösen a tüdőgyulladás kezelésében, mások szerint azonban maga a vírus mutálódott villámgyorsan egy kevéssé halálos formává (hiszen ezzel önmaga is tovább fennmaradhat és terjedhet). Valójában azonban a járvány vége is megmagyarázhatatlan maradt számunkra.
Egy katasztrófa súlyosságát, egész emberi közösségeket romba döntő hatását sosem lehet értelmezni a puszta statisztikák sorolásával (hiába szerepelnek abban százmilliós nagyságrendű számok is). A spanyolnátha hatására egyes városokban ténylegesen megállt az élet. Az utcák kiürültek, a színházak, templomok bezártak. Aki tudott, bezárkózott otthonába, lefüggönyözött ablak mögött rettegve, vajon ő is megkapja-e a betegséget. A koporsókészítők hamar feladták a halottak tömege miatti reménytelen küzdelmet, és onnantól tömegsírokba temették az áldozatokat. Philadelphiában a lelkészek szekerekkel járták a várost, amelyekre minden házból felrakták a holttesteket, aztán a pap elszállította őket a tömegsírokhoz. A betegség és azt követő tüdőgyulladás rémisztően gyors lefolyású volt. Hírek keringtek emberekről, akik egészségesnek érezték magukat, mikor felszálltak a New York-i metróra, de már halottak voltak, mire megérkeztek a végállomásra, írja a The Washington Post. Aki köhinteni merészelt nyilvános helyen, azt szinte meglincselték, az emberek futva menekültek a közeléből. Sokan éhen haltak otthonukban, mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy élelmet vásároljanak, de senki sem merte megközelíteni őket, hogy ételt vigyen nekik.
Egyetlen virológus sem képes előre jelezni, hogy mikor csap le a következő influenzajárvány, csak egyben biztosak: bármit is teszünk, egyszer mindenképpen eljön ez a pillanat.
