Egyre népszerűbb a katasztrófaturizmus

A táj és a kulturális látnivaló már nem elég: soha nem látott ütemben bővül a háborús turizmus piaca.

Tengerparti fövenyen gondtalanul napozó turisták, a kék tengerben fürdőzők tömege, mellettük jetskiző társaik hasítják a víztükröt, a háttérben modern zene szól. Ennél szokványosabb nyaralási reklámvideót el sem lehetne képzelni. Talán az hathat furcsán, hogy a drónnal rögzített képek kizárólag a strand nagyjából kilométeres szakaszára korlátozódnak. A felvételek csak a fürdőhely rendezett, de igen szűkös magját mutatják. Nem láthatók az ilyenkor szokásos kulturális látványosságok, ünneplő, fesztiválozó helyiek gondtalan tömegei, ehelyett a film másfél perce alatt újra és újra megismétlik a néhány tucat fürdőzőről és napernyőikről készült légi felvételeket.

Senki sem vette volna észre a Youtube-videót (hiszen nincs tengerparti üdülőhely, amelyik ne terjesztene magáról hasonlót), ha a Foreign Policy folyóirat szerint nem a szíriai idegenforgalmi minisztérium készítette volna azért, hogy turistákat csábítsanak az országba. Említeni sem kell, hogy a videóban egy szót sem vesztegetnek az országban zajló polgárháborúra, sem a Tartúszban – a videó forgatási helyszínén – elkövetett Iszlám Állam-merényletre és persze az alig száz kilométerre lévő, kor­mányerők által blokád alatt tartott Homszban állandósuló humanitárius katasztrófára sem.

Kétséges azonban, hogy van-e turista, akit az efféle képsorok a totális információözön korában megtéveszthetnek, aki ellátogat Szíriába abban a hiszemben, hogy ott majd olyan nyugodt pihenésben lehet része, mint egy svájci szanatóriumban. A helyzet az, hogy akadnak nyugatiak, akik, ismerve a veszélyeket, szándékosan háborús – vagy végletesen instabil – övezetbe mennek nyaralni. Nem hivatalos vagy humanitárius küldetést teljesítenek ott, ahonnan minden helyi menekülne, hanem szórakozni utaznak oda. Motivációikat azonban nem egyszerű általánosítani. Vannak közöttük cinikus, unatkozó gazdagok, de olyan is akad, aki jótékonyságként fogja fel, ha néhány dollárt otthagy Szomáliában, Afganisztánban, Pakisztánban vagy Kasmírban.

Vannak háborús turisták, akik saját országuk területéről álmélkodhatnak a szomszédban folyó élet-ha­lál harc keltette tűzijátékon. „Néha olyan közel zajlik a csata, hogy hallani a hangokat, és látni a katonákat is. Ilyenkor kivisszük a turistákat egy mérföldre a határtól, és ott költhetik el a vacsorájukat. Eközben azt mondjuk nekik, hogy az Al-Kaida is lát titeket. Ettől megőrülnek” – idézi a The Atlantic Kobi Maromot, az izraeli hadsereg leszerelt ezredesét, aki átnyergelt a turizmusra. Most érdeklődőket visz a Golán-fennsíkra, a szíriai határ mellé, ahonnan remek panoráma nyílik a szír El-Kuneitra városra, benne pedig az elkeseredett vérontásra.

Az idegenvezető szerint akkor szabályos tülekedés volt a legjobb kilátóhelyekért, amikor híre ment, hogy az Aszad-ellenes lázadók elfoglaltak egy határátkelőt, ahol korábban humanitárius segélyek jutottak be Szíriába Izrael felől. A tömeg persze arra várt, hogy a kormányerők majd visszafoglalják a stratégiai pontot, és nem is kellett csalatkozniuk: nagy látványosság volt a tankok és a tüzérségi ágyúk sortüze. „A látogatók számára mindez érdekesség – tartja Marom. – Úgy érzik, hogy részesei lettek. Hazamehetnek, és elmondhatják a barátaiknak, hogy voltak a határnál, láttak egy csatát.”

Nem minden jól szituált, háború és pusztulás iránt érdeklődő turista olyan szerencsés azonban, hogy hazája határától pár kilométerre háború dúl. Nekik gyakran a világ másik végére kell utazniuk, hogy olyan helyeken nyaralhassanak, amelyektől garantáltan elámulnak Facebook-barátaik. Nincsenek kevesen, és nem is sajnálnak az efféle, eufemisz­tikusan kalandtúrának nevezett szolgáltatásért a szokásos turistautak árának többszörösét fizetni. Érthető hát, hogy kiszolgálásukra egész iparág alapul, olyan utazási irodákkal, amelyek mindent elintéznek a helyi vezetőtől kezdve a célország – a sokszor alig működő állam – hivatalnokainak meggyőzésén keresztül a testőrökig és az esetleges vész­eva­kuációig.

Ne higgyük azonban, hogy a háborús, erőszakot kereső turizmus új dolog, és csak a XXI. századi nyugati társadalom hanyatlásának újabb tünete lenne.

Már a waterlooi vagy a gettysburgi csata színhelyére is tömegesen áramoltak a nézelődők, alig néhány órával az öldöklés befejezése után. A ma is működő Thomas Cook Utazási Iroda a XVIII–XIX. században nyilvános kivégzésre szervezett csoportos utazást. Az utóbbi években mindössze annyi változott, hogy a kalandturizmus – ahogy a teljes szolgáltatószektor – az internetnek, az utazási tévécsatornáknak és a globalizációnak köszönhetően átalakult, sokkal ismertebb, divatosabb lett, kereskedelmi szempontból hatékonyabbá és jövedelmezőbbé vált. A tehetős nyugati turisták egy része mára ráunt a szokványos célpontokra. Legtöbbjük gond nélkül elutazik Thaiföldre, a Karib-tenger szigeteire, de akár az Antarktiszra is. Borzongásra, különlegességre – és persze ismerőseik irigy csodálatára – vágynak.

A kalandturizmus piaca évente 65 százalékkal növekszik. Ha pedig van kereslet, megjelennek a szolgáltatók is. Többségük nem a háborút emeli ki, mint tevékenységi körének fókuszát, inkább a kalandot, az ismeretlen tájak felfedezését. Elne­ve­zé­seikben is ezt hangsúlyozzák: Wild Frontiers [’vad határok’] vagy Untamed Borders [’szelídítetlen határok’] Utazási Iroda.

Utóbbi igazgatója, James Willcox nyilatkozott lapunknak. Ímélje elején hosszasan ír arról, hogy hibás őket „extrém” utazásokat szervező cégnek titulálni, mivel mindössze olyan helyekre utaztatnak, ahová nehéz egyedül menni. „E nehézség oka néha a tényleges vagy a szubjektív biztonsági kockázat, de ugyanúgy oka lehet a bonyolult engedélyeztetés és a célpont megközelíthetetlensége is.” A cégvezető szerint meg akarják mutatni az embereknek, hogy ezek az országok sokszínűek, és nem lehet őket általánosításokkal elintézni. „Valóban viszünk embereket konfliktusok miatt erőteljes és felkavaró élményt adó helyekre, de ez csak része az utazásnak.”

A kuncsaftjaikról szólva az igazgató leírta, hogy eddig negyven országból érkeztek, és voltak közöttük magyarok is (ennél bővebbet nem árult el róluk). A legnépszerűbb célok: India, Pakisztán, Afganisztán és Oroszország. Ezeken a helyeken valóban nagyobb a kockázat, mint egy átlagos nyaraláson, ugyanakkor a célországokban a legnagyobb veszélyt az orvosi segítség hiánya jelenti. De nem történt eddig semmi tragikus az útjaikon: „Volt néhány autóbalesetünk, pár csonttörés, és egy hölgynek kirúgta néhány fogát egy ló. Semmi komolyabb.”

Elmondása szerint kliensei között mindenféle korú és társadalmi csoportból származó ember előfordul, és „valóban rendelkeznek némi elkölthető jövedelemmel”, de valójában ugyanazért utaznak, mint bárki más: hogy kiterjesszék világlátásukat, új nézőpontokból szemlélhessék a világot.

Van azonban az efféle utazási irodák között, amelyik már elnevezésében sem köntörfalazik: War Zone Tours (’Háborús Övezet Utazási Iroda’). Hon­lap­ján ki is fejti filozófiájának lényegét – és egyúttal látleletet is ad a nyugati közbeszédhez szokott kuncsaft gondolkodásáról.

„A látszólag politikailag inkorrekt elnevezés ellenére a War Zone Tours politikailag meglepően korrekt élményt biztosít vendégeinek. Célunk, hogy megmutassuk önöknek, mi történik azokon a helyeken, amelyeket eddig csak a televízión vagy a médián keresztül láttak. Ha csak azokra az információkra hagyatkozunk, amelyekről a média úgy határozott, hogy érdekes számunkra, rengeteg lehetőséget elszalasztunk, és ténylegesen nem ismerjük meg azokat az országokat és embereket, amelyeket, akiket a leginkább érintenek a sajtóban szereplő események.” Ha nem lenne elég szürreális az egész, a bemutatkozót egy Paulo Coelho-idézettel zárják: „Kockázatot kell vállalnod. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját a maga teljességében, ha hagyjuk, hogy megtörténjen a váratlan.”

Az úti célok – amelyeket mindenhol háborús képekkel illusztrálnak – első helyén Irak szerepel. Azt írják róla, hogy az egyik legnépszerűbb célpontjuk, és „szép, de esetleg veszélyes hely”, és állításuk szerint már 2003 óta szerveznek oda utakat. Ellátogatnak a vendégek a történelem egyik legnagyobb au­tó­rob­bantása után maradt bombatölcsérhez, és együtt ehetnek olyan faluvezetőkkel, akik nincsenek hozzászokva a külföldiekhez. De a többi ajánlat sem nélkülözi a morbiditást. Mexikót azzal kezdik, hogy „a régió drasztikusan megváltozott az utóbbi időben. Emberrablás és soha nem látott brutalitás fertőzi Mexikót, háborús fegyverzettel kombinálva.” Vagy Afrika: „Ahol a vadvilág találkozik az olajjal és az AK–47-esekkel, az a hely csak lenyűgöző lehet. Szudán, Szomália, a Kongói Demokratikus Köztársaság – ezek mind a War Zone Tours rendszeres célpontjai.”

Egy másik utazási iroda, a Political Tours, amelyet Nicholas Wood, a The New York Times volt külföldi tudósítója alapított, hétezer dollárért elviszi az embert Líbiába, ahol megtekintheti Kadhafi volt palotáját és a hírhedt Abu-Szalim börtönt. Itt is része a csomagnak az állam összeomlása után a hatalmi vákuumot betöltő milícia vezetőivel való találkozás – bár ezt vélhetően egyébként is nehéz lenne elkerülni. Az Untamed Borders Afganisz­tán­ban és Pa­kisz­tánban erős, utóbbiban még helyi kirendeltséget is nyitott. Az utak ára kétezer-ötszáztól hatezer dollárig terjed általában, de persze a kuncsaft kívánságától függően határ a csillagos ég. Hatezerért már el lehet jutni Pakisztán Karakorum hegységi régiójába, ott található Abbotábád város, ahol Bin Laden bujkált évekig. Az afganisztáni hegyeket pedig „a sízés és a snowboardozás új territóriumaként” reklámozzák.

Bár a legtöbb utazásszervező jól begyakorolt mondatokat ismételget, amikor céljaikról, illetve a szakmai etikáról kérdezik őket („megmutatni az embereknek a világ igazi arcát” stb.), valójában sokkal prózaibb okok állnak a háttérben. Nicholas Wood szerint az internetes turisztikai oldalak segítségével már bárki meg tudja szervezni a nyaralását. Megnézi a hely utcaképeit, elolvassa a korábbi utazók értékelését, és lefoglalja a repülőjegyet, szállást néhány kattintással. Ebben az új világban nincs már szükség a régi vágású utazásszervezőkre, akik a sötétben tapogatózó, idegen nyelvet nem beszélő vevők és a tőlük messze lévő szolgáltatók között közvetítettek. Az utazási irodák egyetlen kitörési lehetősége, ha olyasmit kínálnak, amit az utas nem tud maga megszervezni – vagy ha megpróbálja, annak sejthetően rossz vége lesz. Ilyenek a háborús övezetek.

De utasbiztosítást gyakran még ők sem tudnak ígérni.