Törőcsik Marit egyszerre tartották világsztárnak és magyar nemzeti értéknek. Ő mégis folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, nyughatatlanul vágyik arra, hogy elhitessék vele, még érdemes színpadra lépnie, kamera elé állnia. 2008-ban betegsége miatt nagyon messziről jött vissza. A művésznő november 23-án ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A „kötelező” interjúdömping után kértük fel.
Egy budai hotel kávézójában találkozunk. Csodálkozva szemléli Pilinszky János képeit, amelyeket ajándékba kapott tőlem. Neki az „őrült spanyol” ezeket sohasem mutatta. Pedig a legjobb barátok voltak. Ahogy a közelmúltban elhunyt Fejes Endre is nagyon közel állt hozzá.
„Fejes és Pilinszky nagyon szerették egymást, szerettem őket hallgatni. Senki nem tudja, hogy milyen hihetetlen nagyra becsülték egymást. Mennyire összetartoztak. Fejes irgalmatlanul rondán beszélt. De tőle mindenki elfogadta, jól állt neki. Pilinszky ezzel szemben finom lélek volt, de kevesen tudták róla, hogy milyen humora és nagy öniróniája van. Így fogadták el egymást.
Pilinszky egyszer azt mondta Fejesnek, hogy ő a XX. század egyik legnagyobb prózaírója. Amikor megjelent a Rozsdatemető, egy ország ájult el attól, ahogy a kor munkásosztályát jelenítette meg benne. Most, hogy ezen már túl vagyunk, elolvastam újra: egy »a« betűt sem szabad kihagyni belőle. Tökéletes írás, igazi görög tragédia.
Amikor a Nemzeti Színházat otthagytam, két évig éltem egyhuzamban Velemen. János leköltözött, az erdésztől kibérelt egy emeletet. Esténként kinn, a belső udvarunk teraszán beszélgettünk. Mind a mai napig sajnálom, hogy ilyenkor nem volt bekapcsolva egy magnó. Pilinszky verseit Ted Hughes, a neves brit költő fordította angolra. Csak az Apokrifen két hétig dolgozott. Ezért kerülhetett be János a köztudatba, és utazhatott mindenfelé New Yorktól Londonig. Még most is hálás vagyok Aczél Györgynek, hogy megadta neki akkor az útlevelet.
János egyszer ott, a velemi teraszon elmesélte, hogy New Yorkban, egy nagy irodalmi találkozón, ahol minden jelentős költő, irodalmár, még maga Pasolini is jelen volt, arról beszélgettek, hogy ki az a prózaíró, akit a huszadik század nem tudott átlépni. Végül kikötöttek Kafkánál. Akkor Pilinszky franciául elmondta, hogy nemcsak a XX. század, hanem semelyik század nem képes átlépni Dosztojevszkijt. Állva tapsolták meg. Akkor ott, a velemi teraszon elmondta, hogy mit fogalmazott meg Dosztojevszkijről, de nem tudom visszaidézni. Túl sok szöveget kellett mindig az agyamban tartani. Senki nem tudta úgy elmondani Vörösmarty Előszavát, mint ő. A világ legnagyobb költője neki József Attila volt.
Pilinszky volt a lányom, Teréz keresztapja. Egyszer meg akarta nevettetni: a velemi házunk teraszán váratlanul fejen állt neki, és így beszélgetett vele egy ideig. Fantasztikus pacák volt. Kocsis Zolival is nagyon szerették egymást. Olyan átéléssel tudtak muzsikáról beszélni, ami Kocsistól el is várható. De hogy tudott Bachról, Rachmaninovról beszélni!”
A költő Esterházyt juttatta a művésznő eszébe.
„Nem vagyunk közeli viszonyban, de nagyon tisztelem őt a gondolataiért. Volt egy beszéde, amelyet a frankfurti könyvvásárra írt, amikor Magyarország volt a díszvendég. Olyan beszédet mondott, amelyre csak egy nagy tehetségű író és egy Esterházy képes. Alázattal szólt arról, hogy ez a kis ország mit tett Európáért. Írt a magyar költészetről is. Kiemelt két embert, akik, túl azon, hogy mekkora költők, mennyi mindent adtak az országnak: az egyik Pilinszky János, a másik József Attila.”
Gyermekkorában érzelmileg feltöltekezett egy életre. Ötgyermekes családba született Pélyen, véletlenül fiúnéven, Mariánként anyakönyvezték a kis Törőcsiket. Ő maga is mindig így írta a nevét, még a személyi igazolványában is így szerepelt.
„Csodálatos szüleim voltak, anyácskának, apácskának hívtam őket. 1940-től apám katona volt, 1942-ben ott volt a második magyar hadsereggel a Donnál. Anyám mindennap írt neki levelet. Az ablakban ülve várta, hogy hátha hoz neki is valamit a postás. Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyám nem hitte el. Ők nagyon összetartoztak. Anyámnak csodás, bronzvörös haja volt, ezt követően csomókban hullt ki. Megfogadta, hogy amíg apám haza nem jön, nem gyújt rá.
Ezerkilencszáznegyvenhatban karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könynyű, én mostam le az oltárt. Valaki futott be a templomba, hogy az igazgató úr már a Jeremesben van! Leugrottam, és futott az egész falu A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani.
Melinda húgom teljesen olyan volt, mint én. A férjem, Maár Gyula a hatvanadik születésnapomra készített egy portréfilmet. Megkérdezte tőlem, hogy engedem-e a kiválasztott gyerekkori képeket levetíteni. Rájuk néztem, és mondtam neki, hogy az nem én vagyok. Rám rivallt, hogy az az én gyerekkori fotóm. Pedig Melinda volt. Ő sajnos hároméves korában meghalt.
Nagyon szeretem a szülőfalum, ha eljön az én időm, ott fogják beszentelni a hamvaimat. Ahogy Maár Gyula végakarata szerint a hamvait a Sugovica folyóba szórtuk a lányommal, engem majd a Tiszába fognak szórni. Egy kedves ismerősünk mondta nekem, halálunk után Maár Gyulával a Fekete-tengerben találkozhatunk újra.”
„Nagyapámnak mozija is volt Pélyen egy kis színpaddal. Még aggregátorról működött, de reflektorokat használtak, amelyeket akkoriban még Egerben sem, sehol. Nemcsak filmeket vetítettek, hanem színielőadások is voltak. Az operaház műhelyében festették a díszleteket. Anyám rendezte meg a Légy jó mindhaláligot, amelyben én játszottam Nyilas Misit, nagyapám rendezett egy operettet. A plakát közepére nagybetűkkel ki volt írva: ritmikus táncot előad Törőcsik Marián. Csak azért nem mertem arra gondolni, hogy színész legyek, mert el sem tudtam képzelni, hogy miként lehet azt csinálni.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, mit adnék útravalónak a gyerekeimnek. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. Hajnalban felébredtem, és rájöttem, nem is volt hülye kérdés. A legfontosabb, hogy tudjunk szeretni, és nem szabad minden butaságon megsértődni. Akkor jöttem rá, hogy a szüleim tanították meg ezt nekem. A koalíciós évek alatt, amikor még nem államosították, nagyapám mozijában minden szombat este, vasárnap délután és este is voltak vetítések. Mindegyik alkalommal végignéztem ugyanazt a filmet. Egyszer anyámék nem engedték, hogy megnézzem az aktuális filmet, amelyet épp vetítettek. Pedig ők sem látták még. Nagyon szomorú lettem, nem értettem, miért teszik ezt velem. Vasárnap délelőtt anyámék mégis úgy döntöttek, hogy látnom kell ezt a filmet. Azt mondták, nem lehet elég korán megtanulni, hogy van jó és rossz ember, tehetséges, tehetségtelen, ilyen-olyan ember, de származás szerint nem lehet szelektálni. Ez volt az első dokumentumfilm, amelyet egy lengyel filmrendezőnő készített Auschwitzról. Megdöbbentő volt. De ezt megtanultam egy életre.”
„Amikor megszületett a lányom, azt akartam, hogy falun is éljen. Maár Gyulának az első filmje, a Prés, amelyben én játszottam a főszerepet, a Balázs Béla Stúdióban készült. Ezt egyszer Kőszegen levetítették. Mi is elmentünk a bemutatóra. Autóval mentünk, én vezettem, mert Maár Gyula nem tudott. Zsirán jártunk, amikor belém hasított, hogy errefelé kéne házat venni. Egy asszony meszelt épp a faluban, őt kérdeztük meg, hogy nem tud-e eladó házat. Ránk nézett, és csak annyit mondott: Velem való maguknak. Továbbautóztunk. Egyszer csak megpillantottam a hegyeket, a Szent Vid-templomot. Hol itt, hol a másik oldalon. Beérve a következő falu főutcájára épp szemben volt a templom. Mondtam Maár Gyulának: itt szeretnék élni. Továbbhaladva egy újabb meszelő asszonnyal találkoztunk, ő mondta, hogy egyetlen eladó ház van a településen. Pont az, amelyik előtt először megálltunk. Másnap megvettük. Nagyon szeretem Velemet, csak ott még nehezebb most nekem. Ott akartuk leélni az öregkorunkat Maár Gyulával mint nyugdíjas értelmiségi házaspár. Ott nagyon hiányzik.”
„Azt szoktam mondani, hogy a pályám során volt öt-hat estém, amikor felhőtlenül végigjátszottam egy darabot. Most már talán elmondhatom, hogy inkább hat-hét estém és néhány pillanatom, és ez hatvan év alatt nem kevés. Ez alatt az idő alatt megtanultam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy ezekben a szörnyű pillanatokban is helyén legyen az idegrendszerem. Addig lépek színpadra, amíg egyszer ott el nem esek.”
