A grönlandi jégmagok kilencvenes évekbeli vizsgálata megmutatta, hogy a levegő nehézfém-szennyezettsége az ókori római gazdaság csúcskorszakában, vagyis a Krisztus utáni I–II. században akkora mértékű volt, mint az első ipari forradalom idején. Mindezek az adatok – más forrásokból (irodalmi szövegek, papiruszok, feliratok stb.) nyert információkkal kiegészítve – arra mutatnak, hogy az antik római gazdaság a gőzgép és az elektromosság feltalálása előtti premodern világ legfejlettebbje volt.
E sorokkal kelti fel az érdeklődést Grüll Tibor A Római Birodalom gazdasága című, nemrég megjelent monográfiájának fülszövege. Hiánypótló munkáról van szó, hiszen az elmúlt évtizedekben, de még korábban sem igen jelent meg ilyen alapos, az antik római gazdaság egészét – nem provinciális, hanem összbirodalmi szinten – összefoglaló anyag magyarul. A Pécsi Tudományegyetem ókortörténeti tanszékén működő ókori gazdaságtörténeti kutatócsoport egyik alapítója és vezetője nem kis fába vágta a fejszéjét, hiszen mintegy másfél évszázad kutatási eredményeinek kirakósából próbálta meg felvázolni az ókori római gazdaság működését, egyúttal mai szemmel bemutatni azt, közgazdasági szempontból is elemezve.
Hogy mindez mennyire nehéz, azt jól mutatja: noha az antik Róma sok tekintetben jobban kutatható, mint több későbbi korszak – a régészeti emlékek mellett igen szép számú írott, illetve (tízezrével) feliratos forrás áll rendelkezésünkre –, ám a sok történet- és földrajzi író munkája ellenére klasszikus, kifejezetten a gazdaságtörténettel foglalkozó összefoglalást nem ismerünk a korszakból. Ahogy egy-egy gazdasági szegmensről sincsenek nagy statisztikai adatbázisaink, az impériumban nem készültek elvégre Excel-táblák és szépen lebontott grafikonok, az adatokat ezért aprólékos munkával lehet csak beszerezni és rendszerezni.
Ahogy a digitalizáció mindinkább áthatja a régészetet is, úgy nyílik mód a meglévő adatmorzsák alapján egy-egy nagyobb egység felvázolására. Ezt látjuk például a római társadalomtörténeti kutatások számára elengedhetetlen feliratos emlékek esetében, ahol az elmúlt bő évtizedben két jelentős internetes adatbázis – az eddig 75 ezer feliratot rendszerező Epigraphische Datenbank Heidelberg és a 28 ezer tételt feldolgozó, Salzburgi Egyetem működtette Ubi Erat Lupa – is kiépült. Az állományok amellett, hogy megkönnyítik a kutatói munkát, egyre inkább alkalmassá válnak a statisztikai összevetésekre, valamint összbirodalmi szintű analógiák keresésére is.
A gazdaságtörténet összetett, szerteágazó tematika, amelynek számos rétege, szegmense van, s noha – miként azt kötete elején Grüll Tibor is felvázolja – hosszú évtizedek óta komoly kutatások zajlanak a témában, sokszor elvesznek a részproblematikákban. Ami persze szakkutatói szempontból talán érthető, ám az például kevésbé, mikor azt látjuk, hogy ez áldozatul esik az épp aktuális gazdaságpolitikai, világnézeti trendeknek. Saját korunkat ugyanis sosem jó rávetíteni egy történeti korszakra, mint inkább átélhetővé, közérthetővé tenni az adott időszakot a mai emberek számára. Grüll Tibor munkája (ahogy két korábbi könyve, a 2007-es Az utolsó birodalom és a 2016-os A tenger gyümölcsei – A tengerek szerepe a Római Birodalom gazdaságában) épp ebben erős; közérthetően, ám szakmailag is remekül bevezet, illetve eligazít a témában. E kettősség, hogy szakmailag és egyúttal „ismeretterjesztési” szempontból is megállja a helyét egy monográfia, talán az egyik legnagyobb szakírói kihívás manapság. Mert noha fontos, hogy mind pontosabb ismereteink legyenek egy-egy korszakról, ám nem szabad egyre magasabb falakat építeni a kutatás és a laikus érdeklődők között.
Grüll kötete nem fog. A részfejezetek végi szakirodalmi összeállítások pedig jó kiindulópontok lehetnek azok számára, akik még mélyebbre ásnának. Azt is megmutatják, mennyire összetett lett a kutatás a források ásatási adatokkal történő összevetésétől kezdve a tereprégészeten, az antik klíma, életmód, archeobiológia vizsgálatán át egészen a búvárrégészetig. Ez utóbbi rohamos fejlődésének hála – 1945 óta mintegy 1500 felderített ókori római hajóroncsot vizsgáltak – kiderült az is, hogy az átlagos kereskedelmi hajók 16–20 méteresek voltak, mintegy 70 tonnányi rakománnyal. Ezek elemzéséből arra derült fény, hogy az árukat kikötőről kikötőre cserélve sokkal összetettebb lehetett a part menti kereskedelem, mint azt korábban sejtettük.
S ha már a légszennyezésről szóltunk, ugyancsak izgalmas, hogy a korabeli, „Kr. e. I. század közepe és a Kr. u. II. század közötti 2100–2300 tonna/év rézkoncentráció magasabb volt, mint a XVIII–XIX. századi európai emisszió. Mindez azzal függ össze, hogy a bányák és fémfeldolgozó üzemek a császárkor első két évszázadában teljes kapacitással üzemeltek. Csak a hispániai ólombányák termelése meghaladta a 20 000 tonnát évente. (Miközben a hivatalos spanyol statisztikák szerint 2014-ben ez az adat 7000 tonna volt!) [ ] A légkör szennyezettsége a holttesteken is mérhető. [ ] A Római Birodalom területén kiterjedt indusztriális tájak jöttek létre, különösen az olyan nagy bányakörzetekben, mint Vipasca (Aljustrel, Portugália), Las Médulas és Rio Tinto (Spanyolország), Alburnus Maior (Verespatak/Rosia Montana, Románia), Vádi Fejnan (Jordánia) stb. A dél-spanyolországi Almadén higanybányáinak környékén (egy kb. 300 négyzetkilométeres területen) található ma is a föld higannyal leginkább szennyezett területe.”
S noha a közegészségügy – a vízvezetékek, a közlatrinák, a fürdők tekintetében – sok esetben a legújabb korig nem látott mértékben volt fejlett, érdekes kultúrtörténeti adalék, hogy „a vízvezetékek nagy részét ólomból készítették, és különösen a savas víz kioldotta az ólom egy részét. Így nemcsak a bányászok és fémfeldolgozók, hanem a városi lakosság egy része is krónikus ólommérgezésben (plumbizmus vagy szaturnizmus) szenvedhetett.” Ennek köze lehetett ahhoz is, hogy az akkori ételeket mai mértékkel ehetetlenül túlfűszerezték, mivel a gyenge ólommérgezés egyik velejárója az ízlelés gyengülése.
Ugyancsak értékes információkat rejt a Tiberis bal partján emelkedő Cserép-domb (Monte Testaccio); a 35 méter magas és 1490 méter kerületű mesterséges domb úgy keletkezett, hogy az ókorban ide dobálták a leginkább bor és olívaolaj szállítására használt amforákat. A domb térfogata 550 ezer köbméter, tömege 742 500 tonna, és becslések szerint mintegy 25 millió tárolóedény lehetett ott, összesen 173 millió kilogramm olajat tartalmazva. Így ha a császárkori Róma lakosságát egymillióra tesszük, akkor innen a város minden egyes lakosára évi 6 kilogramm olaj juthatott. Érdekes adalék, hogy a legfrissebb kutatások szerint az amforák 80 százaléka Hispania Baetica tartományból került ide, ahogy ma is Spanyolország számít az EU legnagyobb olívaolaj-exportőrének.
Mai szemmel talán a kötet végén a korabeli GDP-re vonatkozó becslések a leginkább érdekfeszítők. Elsőre a tudományos fantasztikum határát súrolják ezek az adatok, ám vannak kutatók, akik kísérletet tettek a bruttó hazai termék kiszámítására. Három tudós, Peter Temerin (MIT), Elio Lo Cascio (Nápoly) és Walter Scheidel (Stanford) szerint Augustus halála (Kr. u. 14.) és Kr. u. 150. között a fejenkénti 166 sestertiusról (HS)380-ra nőtt a birodalom egy főre jutó GDP-je, miközben a Scheidel–Friesen-féle gazdasági modell szerint a 60-70 millió lakosú impérium éves összbevétele 20 milliárd HS lehetett. Izgalmas kérdés közben az is, vajon mekkora minimáljövedelemre lehetett szükség, hogy a létfenntartási küszöböt elérje valaki. Lo Cascio a gabonafogyasztás és a napi szükséges 1500 kalória alapján úgy kalkulált, hogy egy főnek évente 250 kilogramm gabonára lehetett szüksége, amelynek kilónkénti ára a Kr. u. I. században nagyjából 0,444 HS volt, így ezt felszorozva egyéb fogyasztási mutatókkal ez évi 230–380 HS-t jelentett. Nem csoda, ha a GDP alapján a lakosság egy része alultápláltsággal küszködött, és a kutató szerint a római állam egy főre eső GDP-je akkora lehetett, mint a mai Ruandáé vagy Ugandáé.
Grüll Tibor A Római Birodalom gazdasága. Gondolat Kiadói Kör Kft. 3200 forint
