Amikor egy esztendővel ezelőtt a Kanada északi részén fekvő Vilmos király szigetnél megtalálták a XIX. század derekán eltűnt brit hajót, az Erebust, az egyesek számára azt jelentette, hogy az inuitok által őrzött „oral history” – azaz a le nem jegyzett, az emberek emlékezetében élő történelem – igenis gazdag és megbízható forrásként szolgálhat. Hiszen az 1845-ben útnak indult John Franklin kapitány titokzatos körülmények között eltűnt expedíciójának nyomait százhetven éven át keresték, és az északnyugati átjárót feltárni igyekvő tengerészek után csupán rejtélyes nyomok maradtak, amelyek a jég fogságában összezárt emberek kétségbeesett útkereséséről, éhezéséről és feltételezett kannibalizmusáról regéltek.
Ugyanakkor a szájhagyomány fontossága és esetenkénti megbízhatósága mellett még valamit illusztrált ez a hír. Miközben a nyugati kultúra mítoszokat gyártott az expedíció veszte köré – a maga korában Charles Dickenst is megihlette egy alkalmi színdarab erejéig, Jules Verne is szentelt regényt az eseményeknek, de a kanadai irodalomnak azóta is újra meg újra elmesélt története –, az inuitok végig tudták, legendáikban megőrizték, hogy a hajó a Queen Maud-öböl közelében lévő sziget mellett vesztegelt hosszú ideig, és ott is süllyedt el. Azon a helyen, amelynek a helyiek az Umiaqtalik nevet adták, ami annyit jelent: „ott van egy hajó”.
Bár a kutatóexpedíciók tagjai rendre kikérdezték az inuit vadászokat, szavukat csak annyiban vették komolyan, mint egy gyermekét. Legalábbis nem utal a két kultúra szoros kölcsönhatására, hogy az inuit helytörténész, Louis Kamookak által feltárt, a sokadik keresőcsapat egyik tagjával 2008-ban megosztott adatok vezettek végül a hajó pontos hollétének meghatározásához. Mi tartott idáig? A technológiai feltételek javulása, a sarki jégtakaró vékonyodása mellett nyilvánvalóan a bizalmatlanság.
Az utóbbi évezredekben a világban sok helyütt diadalmaskodó „fehér ember” hosszú ideig nem vette komolyan az általa leigázott népeket. Még akkor sem, mikor meggyűlt velük a baja. Midőn pedig úgy hihette, hogy egy hajszálnyira van a teljes beolvasztásuktól, néhány évtized alatt új életre keltek, és kezdetlegesnek számító egykori harceszközeik helyett az ideológia fegyverét forgatva szegültek szembe vele.
Az 1970-es években még hívhatták az inuit népet eszkimónak, és még jelenhetett meg könyv a „kanadai indiánról”, ám a következő évtized során az inuitok megsértődtek, ha a környező népek által rájuk ragasztott eszkimó névvel illették őket, és a kanadai indiánok is a first nations, „első nemzetek” fogalmat választották önmaguk megjelölésére. Amikor 1980-ban először nevezték így magukat egy, a Nemzeti Indián Testvériség (NIB) által szervezett politikai őslakosgyűlés résztvevői, éppen az a Pierre Trudeau volt a kanadai miniszterelnök, akinek fia, Justin Trudeau 2015. október 19-én a liberális pártot képviselve megnyerte a választásokat Kanadában.
Ugyanígy a first nations csoportjába sorolták a meszticeket, a telepesek és őslakosok keveredéséből kialakult népet, de az inuitok már csak azért sem tartoznak az első nemzetek fogalmába, hiszen az Európából érkezők által itt talált lakosok közül ők jöttek utoljára Észak-Amerikába. A jó pár ezer évvel korábban ellenséges indián törzsek nem engedték őket délebbre, ezért telepedtek le az extrém időjárási körülményeikről ismert sarki területeken. A belvillongások meglétének hangsúlyozása is hozzátartozik az őslakosságról szóló régi mítoszok újraírásához. Az észak-amerikai őslakosság történelmével foglalkozó tudósok újra meg újra kifejtik: a gyermeki ártatlanságban leledző, minden erőszaktól ódzkodó „nemes vad” képzete a XVIII. század találmánya, és nem mindig egyezik a történeti valósággal.
Az európai hódítók alig romantizálták a nemes vadat, rögtön meg is akartak szabadulni tőle. Az életmódját fenntartani igyekvő, saját területét védelmező őslakosság eleinte fenyegetésként, később már inkább pusztán zavaró tényezőként létezett a meghódított területen, a XIX. század második felére a meggyengített és szinte teljesen legyűrt törzsek számára a teljes beolvadást jelölte ki a kormányzat. A gyarmatosított „vadak” kiskorúként kezelése a XX. századig meghatározó politika maradt Kanadában is, amely a világban máig tisztább renoméval rendelkezik az ügy kapcsán, mint az USA.
Az indián kultúrát önmagában való ellentmondásnak tekintették a bürokraták. A Kanadában működő nagyobb – katolikus, protestáns, anglikán, metodista és presbiteriánus – egyházak által 1857 óta működtetett bentlakásos oktatási intézményekbe családjuktól elválasztott őslakos gyerekek kerültek, akiket anyanyelvük használatának, kultúrájuk és vallásuk gyakorlásának tiltásával igyekeztek civilizálni. Verés járt érte, ha egymás közt saját nyelvüket használták, így öngyűlöletet ültettek el bennük saját identitásukkal kapcsolatban. (Ez az iskolarendszer egyébként máig működik Oroszországban a szibériai őslakos – köztük finnugor – gyerekek oktatására, ezáltal asszimilációjára, eloroszosítására.)
A Kanadában egészen 1996-ig fennálló intézmények egykori diákjai az 1990-es évek végétől tömegesen indítottak pereket a kanadai állam ellen, kártérítést követelve az iskolaévek alatt az iskolai személyzettől és idősebb diákoktól elszenvedett verésért, szexuális abúzusért, lelki traumákért. A rossz higiéniai feltételek, zsúfoltság és elégtelen fűtés miatt betegségek – például tüdőbaj – tizedelték a gyerekeket, és még arra is maradt fenn bizonyíték, hogy 1928–1933 között egyeseket kötelező sterilizálásnak vetettek alá. A 2008-ban felállított és 2015 júniusáig működő Igazság és Megbékélés Bizottsága (Truth and Reconciliation Committee, TRC) feltárta, hogy az iskolákban az ott oktatott mintegy százötvenezer gyerek 5-7 százaléka, négyezer diák halt meg. Ez sokkoló szám, noha a jelentés kritikusai szerint a készítők nem vették figyelembe a vizsgált korszakban egyébként is magasabb gyermekhalandóságot.
Mindenesetre a testi szenvedéseken felül az évente tíz hónapot a rendszeren belül töltő gyerekeknek nem volt gyerekkoruk, nem voltak szülői mintáik, elidegenedtek eredeti környezetüktől. S mivel majdnem százötven éven keresztül a bentlakásos iskola jelentette a gyerekek oktatásának domináns formáját, így sokan ezt okolják az első nemzetek tagjait és az inuitokat marcangoló problémákért. Képzetlenségükből eredő munkanélküliségükért és szegénységükért, alkoholizmusukért és gyökértelenségükből adódó magas öngyilkossági rátájukért: a CBC News október 22-i cikke szerint az inuit közösségen belül tízszer olyan magas az öngyilkosság aránya, mint a kanadai átlag.
Az állami gondozott gyerekek között szintén túlreprezentáltak – mintegy ötven százalékban – az őslakosok. A gyarmati múlt kísért az őslakos nők ellen elkövetett erőszakos cselekedetekben, hiszen a prostitúció kényszere – Kanadában illegális a szexuális szolgáltatás igénybevétele, de a szexuális szolgáltatás nyújtása nem – és a családon belüli erőszak a periférián és kisebbségben élő nőket rendszerint jobban sújtja, mint a többségi, középosztálybeli nőlakosságot.
A mély válságot jelképezi a tizenöt éves Tina Lafontaine nagy publicitást kapott esete, akinek holttestét a winnipegi Red Riverből fogták ki 2014 nyarán. A gyermekvédelmi gondozás alatt álló, de rendszerint szökésben lévő és alkalmilag prostitúcióra kényszerülő kamasz lány egy a több száz meggyilkolt vagy eltűnt őslakos fiatal nő közül. Az ENSZ jelentése országos felmérést sürgetett, de a kérést akkor megtagadta az országot a konzervatív párt képviseletében 2006 és 2015 között kormányzó miniszterelnök, Stephen Harper.
Az a Harper, aki egyébként 2009-ban elnézést kért a bentlakásos iskolák áldozataitól, noha a szavakat nem követték határozott cselekedetek. Míg egyesek csak az őslakoskérdés elhanyagolása miatt látták bűnösnek a miniszterelnököt, mások szerint a „kulturális népirtással” felérő konzervatív politika fenntartása előre megfontoltan arra irányult, hogy az őslakosok fokozatosan feladják gazdag lelőhelyeket rejtő földjeiket. Ami igaz, az igaz, a kanadai föld hatalmas kincsekkel bír: október utolsó napjaiban például az Új-Skóciában élő mi’kmaq közösség a környéken földterületet birtokló hollywoodi sztár, Ethan Hawke nyomatékos jelenlétében tiltakozott a Szent Lőrinc-öbölbe tervezett olaj- és gázfúrások ellen, tizenkét éves fúrási moratóriumot követelve.
Az érintettek remélik, hogy a konzervatívok bukásával az első nemzetek számára is új korszak következhet el. Justin Trudeau, a frissen megválasztott liberális miniszterelnök sármja iránti lelkesedés egyelőre töretlen, mindeddig a nemzeti büszkeség tárgyát az képezi, hogy a miniszterelnök egy politikai patríciuscsaládból származó fiatal, dinamikus, jóképű férfi. Az újságok ezt úgy fordítják le a politika nyelvére, hogy Stephen Harper konzervatív exminiszterelnök introvertált hatalomgyakorlása után az extrovertált és energikus Justin Trudeau korszaka következik, akit mások elismerésére vágyó természete látványos szabadelvű politikai gesztusokra sarkall majd – többek közt azt ígérte meg, hogy az év végéig Kanada huszonötezer szíriai menekültet fogad be. A migránsok letelepítése mellett szemlátomást a belpolitika által kínált kisebbségi problémát sem tolja el magától.
A szavazás eredményeképpen tíz őslakos képviselő került a parlamentbe, köztük nyolcan a liberális párt színeiben. A CBC News Aboriginal rovatának Beausoleil első nemzetből származó újságírója azonban óv a túlzott és kritikátlan lelkesedéstől: a liberális párt történetében volt már példa az őslakosoknak tett ígéretek megszegésére. Maga Justin Trudeau apja, Pierre Trudeau cselekedett így, amikor 1969-ben korábbi szavai ellenére az asszimiláció elősegítésében segédkezett.
Mindazonáltal az ifjú Trudeau az első száz napjában már beütemezte az eltűnt és meggyilkolt őslakos nők ügyének kivizsgálását, valamint a Harper-kormány minden olyan törvényének felülvizsgálatát és esetleges hatályon kívül helyezését, amelyet konzultáció nélkül fogadtak el.
