„Vissza akartam adni a becsületét”

M. Kiss Sándor történész új könyvében meglepő összefüggéseket tár fel 1956 és a Tóth Ilona-ügy kapcsán.

1956. november 16-án vette át a forradalmi ellenállás központi szerepét a Domonkos utcai kórház Tóth Ilona vezetésével. M. Kiss Sándor Csalogányvadászok című, meglepő összefüggéseket feltáró új könyvében arra keresi a választ, miért vállalt magára a fiatal medika egy olyan gyilkosságot, amelyet nem követhetett el, és mit tett maga által is elismerten Kádár János, hogy a per végül halálos ítélettel záruljon. Ötvenhat hőseinek emlékezete a rendszerváltásig és azután, avagy Kádár Jánostól Kádár Jánosig.

Ön ötvenhatban még csak tizenhárom éves volt. Mikor hallott először Tóth Ilonáról?
– 1987 nyarán az Egyesült Államokban tartott Itt-Ott konferencia vendége voltam, a többi között Püski Sándor meghívására. Németh László 1943-as szárszói beszédéről tartottam előadást. A konferenciát követő előadókörút első állomásaként az író lánya, Németh Magda közreműködésével jutottam el a torontói Magyar Házba, ahol a „hősök falán” egy Tóth Ilonáról készült egész alakos festmény is függött. Az előadásomat követő szűkebb körű beszélgetésben többször szóba került a neve. A kádári megtorlásokról akkor már elég sokat tudtam, de Tóth Ilona történetének részleteivel nem foglalkoztam. Az ott hallott információk – így a hazai, hivatalos verziókkal szemben megfogalmazott kételyek – azonban emlékezetembe vésődtek. Ezt követte 1989. június 16., amikor már itthon is felolvasták a nevét a Hősök terén. Kálváriáját a rendszerváltozás után ismertem meg részletesebben, amikor Kahler Frigyes barátom hivatalból foglalkozott a Tóth Ilona-üggyel. Évek múltak el, szaporodtak a jegyzetek, s végül 2007-re megszületett A Csalogány elszállt című könyv, amelyet már Kiss Rékával közösen írtunk meg. Abban a munkában arra vállalkoztunk, hogy – amennyire lehetséges – felfejtsünk egy bonyolult ügyet, rekonstruáljuk, mi köze lehetett Tóth Ilonának egy ember feltételezett megöléséhez a Domonkos utcai kisegítő kórházban. A most megjelent Csalogányvadászok című könyv viszont már arra keresi a választ, vajon miért vállalta el a terhére rótt cselekményt Ilona, és hogyan maradt meg az emlékezete a társadalom tudatában.

– A most megjelent könyvbe belekerült egy egészen új epizód is: a forradalom tizedik évfordulóján a hatalom valamiért tanácsosnak látta ismét előhúzni a Tóth Ilona-kártyát.
– Évekkel ezelőtt egy diákom kezébe akadt egy 1966-os per, amelyben ismét felbukkant Tóth Ilona neve. Ebben egy Pap István nevű fiatalembert azzal vádoltak, hogy 1956 novemberében agyonlőtt egy férfit. Az ő ügye, akárcsak Tóth Ilonáé, „egyszerű” gyilkosságnak indult, s végül arra a képtelen történetre futtatták ki, hogy Tóth Ilona és társai 1956 novemberében krematóriumot működtettek a Domonkos utcában, ahol az általuk megölt ávósok holttesteit égették el. A Pap-dokumentáció egyébként több mint tíz zárkaügynöki jelentést is tartalmazott, s ebből világosan kiderült, hogy a zárkaügynök, természetesen a kihallgatók utasítására, miként eszkaláltatta az ügyet, hogyan került a képbe Tóth Ilona. Kirajzolódott előttem, hogy a kihallgató tiszt és a zárkaügynök együttes manipulációja következtében hogyan vették rá Papot, hogy magát mentendő egy, a valóságtól merőben idegen történetet kreáljon. Amellett, hogy személyi összefüggéseket is találunk a két történet között, a legfőbb tanulsága ennek az anyagnak az volt, milyen eszközökkel dolgozhattak annak idején Tóth Ilona kihallgatói.

– A Csalogányvadászok megírásához a Pap-per mellett több új forrást is használt?
– Újra végigolvastam a Tóth Ilona-ügy hozzáférhető teljes anyagát, különös figyelmet fordítva a fellelhető ellentmondásokra. Emellett azt is vizsgáltam, hogy a történetben szereplő személyeket milyen indítékok motiválhatták. Ugyanilyen szempontból végigolvastam jó néhány más peranyagot is, mert kíváncsi voltam, hogy azokban a kihallgatók milyen technikát használtak. Ezekből az anyagokból világosan kiderült, hogy miként születhettek a zárkamagány szürreális terében a szürreális vallomások. A Tóth Ilona-ügy és más ügyek összevetéséből nyomon követhető – legalábbis szerintem –, hogyan kerítették be 1956 végén, 1957 első felében a medikát, és újra igazolva láttam első könyvünk alapállítását, mely szerint akkor és úgy nem történhetett meg az úgynevezett Kollár-gyilkosság, ahogy a peranyagban szerepel. Hogy pontosan mi történt és kivel – a rendelkezésre álló anyagok alapján –, azt ebben a könyvben sem tudtam rekonstruálni. A valótlanságokat lehet bizonyítani, a teljes valóságot azonban szinte képtelenség feltárni. Sok volt elítélt történetét ismerem, egyre világosabb, hogy ki milyen megfontolások alapján vállalta a harcot 1956-ban, de a teljesség érdekében igyekeztem megérteni az ávósok motiváltságát is. A forradalom az ÁVH-t teljesen szétverte, épp ezért a tisztek mérhetetlen dühvel álltak neki a kihallgatásoknak. A dokumentációból világosan kiderül, hogy számukra a tények körültekintő felderítése nem volt fontos. Úgy fogták fel, hogy aki ellenük fordul, azt meg kell semmisíteni. Hogy ezt miként érik el, az mindegy. A lényeg, hogy ők maguk igaznak érezzék a politikai indítékot, ami miatt a pert megcsinálták.

– A könyvben úgy fogalmaz, Kádárnak édes  mindegy volt, ki lesz a főszereplője a pernek, egyszerűen szüksége volt valakire, akire rá lehetett bizonyítani az „ellenforradalmárok” brutalitását. Miért felelt meg erre a célra Tóth Ilona?
– Aki nem volt börtönben – magamat is beleértve –, nem tudhatja, mit jelent egy olyan fülkébe bezárva lenni, ahol bokáig feljön a talajvíz. Napokon keresztül egyedül lenni, csak a villanykörte vibrál, szinte égető az egészségügyi eszközök hiánya, s ráadásul ugyanezt nőként megélni még szörnyűbb Hogy a fizikai és szellemi megpróbáltatásokat ki hogyan állja ki, arról csak elképzelése lehet, de tudása nem. Ennek a pernek – mint annyi másnak – nemcsak történeti, hanem emberi oldala is van.

– Éppen az emberi oldal miatt írta meg a Csalogányvadászok című könyvet, amelyben azonban egyetlen szó sem esik a kínzások lehetőségéről.
– Nem akartam fölösleges vitákat. Nekem meggyőződésem, hogy kínozták, de egyértelműen nem tudom bizonyítani.

– B. Tóth Matild, aki első fokon halálra ítélte Tóth Ilonát és két társát, jóval később bevallotta, hogy pártutasításra cselekedett.
– Beszédes, hogy B. Tóth Matild a kegyelmi kérvény benyújtásakor Ilona életére szavazott, és a halálos ítéletet végül a népbírók voksa alapján szabták ki rá. Egyszer egy hölgy keresett meg, aki a bírónő osztálytársa volt, s az ő elmondása szerint az ítéletre vonatkozó direkt kérdésére B. Tóth Matild csak annyit mondott, „a párt kérte tőlem”. Bizonyítani ezt sem lehet, de vannak ráutaló jelek. Grósz Károly mondta el 1989-ben egy zárt bizottsági ülésen, annak idején Kádár János arról számolt be neki, hogy egy-egy üggyel kapcsolatban mindig kikérte az illetékes szervek felelőseinek a véleményét. Egyetlen alkalommal lépett közbe saját maga, amikor a Thököly úton egy orvosnő megölt egy rakodómunkást, és a bíróság nem akarta halálra ítélni. Akkor követelte, hogy tekintsék az ügyet köztörvényesnek, s hozzanak halálos ítéletet.

– Mi volt Kádár legfőbb motivációja?
– Kádárt és a „muszkavezetőket” – ahogy akkoriban vele együtt a társait is nevezték – 1956 novemberében gyűlölet övezte itthon, ami érthető is volt. Hányszor történt meg az a történelemben, hogy egy magyar politikus kimegy külföldre, majd a külföldi hatalom által támogatottan hazajön, átveszi a hatalmat, és lövet a népére, amelynek már nincs a kezében fegyver? Kádár alapvető célja az volt, hogy hatalmát bármi áron is, de konszolidálja. 1956 novemberében egy beszédében jelezte, hogy a kommunisták és a baloldaliak – nyugaton is – azt kérik a párttól, hogy mutassák be az ellenforradalom brutalitását, és a magyar párt eddig ennek nem tett eleget. Kádár egy interjúban – amelyet egy nyugati újságírónak adott – ráadásul „el is szólta magát”, amikor azt mondta, nagyon sajnálom Tóth Ilonát, de azt a rakodómunkást még jobban, akit megöltek. Kádár ebben az interjúban két gyilkosságról s egy csoporton belülről menekülő feljelentőről beszélt, tehát a legutolsó forgatókönyvet még nem ismerte, mondhatnánk, egy brosurával el volt maradva. Mindez egyértelművé teszi, hogy politikai ügyről volt szó. Egy olyan embert kerestek, akire ezt a történetet rá lehetett lőcsölni. Kádárnak mindegy volt, hogy ki lesz a dráma főszereplője, neki azt kellett bizonyítania, hogy itt egy olyan borzalmas folyamat indult el, amelyet ha nem állítanak meg, szörnyű dolgok történnek. Világosan kimondja: rá kell bizonyítani a brutalitást a felkelőkre. Ennek a pernek ez a lényege, s ez számunkra hamar világossá vált. Ám a történet ettől még lehetett volna akár hiteles is. Sok más egyéb bizonyíték mellett – amiről mindkét könyvben szó esik – most csak egyre utalok. A belügyi laboratóriumokban végzett vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy az exhumált személyt nem úgy ölték meg, ahogy azt Ilona vallotta.

– Gáli József és Obersovszky Gyula halálos ítélete ellen világhírű művészek sokasága tiltakozott, ön azonban nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, hogy Gobbi Hilda biztatására Major Tamás is közbelépett az életükért. Hogyan lehetett Major ilyen nagy hatással Kádárra?
– Nem Kádárra volt ő nagy hatással, csak megtestesítője volt annak a felzúdulásnak, amelyet a két ítélet váltott ki az emberekből. Gálinak október 6-án mutatták be nagy sikerrel a Szabadság-hegy című darabját a József Attila Színházban Gobbi Hilda főszereplésével. Ismert ember volt, miként Obersovszky is. Az emberek sírtak, amikor a rádióban hallották a halálos ítéletet, és ez hamar eljutott Kádárékhoz, s fölmérték, mivel érnek el célt. Ha azzal, hogy fölakasztják őket, biztosan megteszik, de mivel úgy tűnt, jobb döntés megkegyelmezni nekik, életben hagyták őket. Tóth Ilona viszont akkor még ismeretlen volt, kivégzése az arctalan felkelők sokaságának is szólt.

– Ha tisztában van vele, hogy a hiányos, hamis peranyagokból valószínűleg sosem lehet rehabilitálni a medikát, miért foglalkozik mégis ennyi éve Tóth Ilonával?
– Történész ugyan ilyet nem mond, de most már, a két könyv után talán megtehetem. Nagyon megszerettem ezt a lányt. Amit a társai meséltek róla, abból a fennmaradt történetek szerint kiderült, kitűnő ember volt. Én nem a töretés, hanem a történés menetét próbáltam rekonstruálni, és hogy miként tesz tönkre egy embert a hatalom gátlástalan kegyetlensége. Nem rehabilitálni szerettem volna Tóth Ilonát, hanem vissza akartam – akartuk – adni a becsületét.

– A kötet egyik legizgalmasabb része az, amelyben a jelenkorba kígyózik a Tóth Ilona-ügy. A könyvben egyébként is szép számmal szereplő interjúrészletek, idézetek, vallomások kiegészülnek az MSZMP KB titkos ülésének jegyzőkönyvanyagával. Megszólal Grósz Károly is, aki, mint kiderül, nem is ismeri a medika ügyét. Ez általános jelenség volt a nyolcvanas években?
– Ötvenhat sokáig névtelen, arctalan volt, pedig ezek az emberek nagyon is megérdemlik, hogy arcot, nevet adjunk nekik, emlékezetünk részeivé váljanak.

– Amikor lakossági fórumokon, rendhagyó történelemórákon beszél róla, kiemeli őt a legendából, amit köré épített az utókor?
– Tóth Ilona egy olyan személyiség volt, akit mindenfajta mitizálás nélkül is lehet szeretni, tisztelni és példaképnek tekinteni.

– Mi a műfaja a könyvnek?
– Szakmunka, amely a tudományos ismeretterjesztés eszközeit is használja. Szerettem volna egy olvasóbarát kötetet írni, és ezáltal közelebb vinni az ügyet az érdeklődőkhöz. Tervezem még egy könyv megírását.

– Az miről szól majd?
– Ötvenhatról. Azt az ötvenhatot szeretném megírni, amit én ismerek, kicsit tágabb horizonttal, mint amennyi a tényanyagból összeszedhető. Ahogy telik az idő, egyre fontosabbá válnak az egyes emberek megélt ’56-jai, amennyit ezekből még rekonstruálni lehet. Van egy tanulmánykötetem, amelynek a címe: Utak 56-hoz, utak 56 után. Arról a folyamatról szeretnék írni, amely 1945-től elvezetett 1956-ig, majd a rendszerváltásig és a mai közgondolkodásig.

– Ilyenkor, október-november táján gondol az akkori élményeire?
– Természetesen. Igaz, akkor másképpen élte át az ember azokat az eseményeket, mint ahogy most, érett fejjel gondol vissza rájuk. Ahogy múlnak az évek, úgy telnek meg új és újabb tartalmakkal az emlékek. Ebben az országban életek százezrei mentek tönkre vagy nem teljesedtek ki, mert volt egy pillanat, amikor szinte az egész társadalom egyszerre mondta ki, hogy elég volt. Ezt az erkölcsi tartást – ’56 lényegét – kell őrizni magunkban. Annak idején, október 23-án délután éppen szenet lapátoltam le a pincénkbe. Aztán bementem a lakásba, és bekapcsoltam a rádiót. A következő élmény Beethoven és a golyók süvítő hangja volt. Aztán a tüntető tömeg látványa a győri börtön előtt. Mi is ott voltunk az emberek között az osztálytársaimmal. „Szabadítsuk ki a rabokat” – hangzott a felkiáltás. Éppen akkoriban tanultunk az 1848-as szabadságharcról, Táncsicsot is kiszabadították, hát át tudtuk érezni a lelkesedést. Egy újabb kép és hang: golyók süvítése, de most nem a rádió szól, ránk lőnek. Ez önmagában is borzalmas élmény volt. Később, évtizedek elteltével, az iratanyagokat tanulmányozva döbbentem rá, hogy az egyik golyó – amelyet közvetlen közelről lőttek ki – egy tizenöt éves fiút sebzett halálra, tőlem vagy húsz méterre. Lehettem volna én is. Aki hallotta november 4-én a Nagy Imre-szózatot, nem felejti. És egy tárgyi emlék is eszembe jut ebből az időből: a fröccsöntött Kossuth-címer, amelyet a kiskabát hajtókája alatt hordtam még sokáig. Aztán a felejtés, a napi lét, majd tíz évvel ’56 után – éppen a Pap-per idején – nyolc-tíz Eötvös kollégista gyűlik össze a Pilvaxban. Mindegyikünk felolvas egy Petőfi-verset. „Uraim – szól ránk a jóindulatú felszolgáló –, kicsit halkabban!” Azóta is minden év október 23-án leülök a szoba egyik sarkába, és elolvasok egy verset. ’56-ért, még élő és már nem élő valahai társaim, barátaim emlékére.