Gálics István a Ljubljanai Képzőművészeti Akadémián szerzett oklevelet, majd a grafikai továbbképzőt is elvégezte. A kezdet és az útkeresés mégsem volt felhőtlen, hiszen a grafika mellett a festészet tartotta fogva érdeklődését. A lázas, sajátos hangkeresés 1970-ig tartott, amikor végül a nyomtatásos technika győzedelmeskedett előbb a linó-, majd pedig a színes fametszeten. Monográfusa, Hagymás István e döntés mögött a városi nyomdászhagyomány folytatását véli felfedezni, melyet Hoffhalter Rudolf vándornyomdász hagyományozott a távoli 1573-ból a lendvai művészetre.
„Grafikai útjának” sajátos paradoxona, hogy a grafikában elfogadhatatlan hibalehetőségeket aknázta ki, ahogy a tobzódó színhatásokkal is ellentmondott a szakmai alapszabályoknak. Igazi képzőművészeti kutatójává, majd mesterévé válik sajátos grafikai kivitelezésnek. „Egy falemezzel dolgozott, azt szabdalta fel, és egyes részeit úgy munkálta meg, hogy egyidejűleg két vagy három színt tudott nyomtatni. A folyamatot hatszor megismételve tizennégy színt megörökítő grafikai lapot kapott.”
Ami a motívumokat illeti, három nagy témát járt körül. A Lepke-ciklusban nem nehéz kiismerni a Lendva-hegyi lankák kubisztikus tájképeiből kinövő formáit. Később a rongáltság jelei és a széthulló szellemi tájak formái közé zárt, kiutat kereső pillangó képe is feltűnik. (Lepkegyűjteménye, mely a szélesebb térség egyik legnagyobb és legszebb kollekciója, a ledvai Várgaléria Gálics-emlékszobájának része).
Éppúgy feltűnik a gyönyörű formájú, később megannyi metamorfózison átesett hegedű(forma) a dekonstrukció folyamatában. Az életmű utolsó szakaszának legtöbbet firtatott, a művészettörténet számára is legizgalmasabbnak ítélt motívuma az ásványi világba visszatérő növényi-állati őslény képében megfogalmazott Fosszília, mely minden addiginál változatosabb, színskálán túli, metálos-aranyos-ezüstös túlvilági színekben tobzódó, látomásos formavilágot tükröztet. A Fosszíliák valójában a kilencvenes években nyomták rá bélyegüket művészetére, a kritika Gálics emberi megnyilatkozása vizualizációjaként jellemezte. A kevésbe ismert, de ugyanolyan eredeti „keramikusi” története is – művei, a vázák és díszedények 1993 nyarán születtek a lendvai Keral kerámiagyár felkérésére – absztrakt mintázatával grafikáinak színvilágát tükrözi.
Önálló és csoportos kiállításainak, elismeréseinek és díjainak jegyzéke túl hosszú, a legrangosabbak: a legmagasabb szlovén kulturális elismerés, a Preseren-díj (1974), Hanga Annul (1986, Tokió), Pannonia (1981, Szombathely), Grand Prix (Otocec, 1989), Grad Prix Miniprint (Maribor, 1993), Kócsi Nemzetközi Triennálle Díja (Oszaka, 1995).
És ahogy Aleksander Bassin monográfusa fogalmazott korai halála után: „Gálics művészete grafika kontextusában pótolhatatlan, és önmagában kiegyensúlyozott: az alkímia technológiai bonyolultságában, a tudatlan vonzóerő varázsában és a sokféle értelmi felismerhetetlenségében. Ki ne hajtana fejet mindez előtt, és ne ismerné el saját tehetetlenségét, gyengeségét?”
