Jól gondolja meg, elmegy-e Észak-Koreába egyetemi tanárnak!

Phenjan túszként használja a külföldi oktatókat. A diákok Magyarországon is jelentettek egymásról.

A PUST puszta léte is keresztény misszionáriusok munkájának eredménye. Alapítója a magát evangéliumi keresztényként meghatározó koreai–amerikai közgazdászprofesszor, Kim Chin-kyung (felvett amerikai nevén: James Kim). Ő először evangéliumi keresztény jótékonysági szervezeteken keresztül gyűjtött pénzből 1992-ben alapított egyetemet Kína Észak-Koreával határos koreai autonóm területén. Ezért tiszteletbeli kínai állampolgárságot kapott. Hat évvel később, a legsúlyosabb észak-koreai éhínség idején Phenjanba ment, ahova dél-koreai és amerikai jótékonysági szervezetek által gyűjtött élelmiszersegélyt vitt. A szállodájában azonban letartóztatták, és hat hétig fogva tartották, miközben a kihallgatásokon kémkedéssel vádolták, és folyamatosan kivégzéssel fenyegették, emlékszik vissza a New York Timesban. Ő már felkészült a halálra, és írt egy végrendeletet, amelyben szerveit észak-koreai transzplantációkhoz, szervezetének többi részét pedig tudományos célokra ajánlotta föl. Végül azon kevesek egyike lett, akik élve jutottak ki az észak-koreai államrendőrség markai közül.

Az ezredforduló után ugyanaz az ember lépett vele kapcsolatba, aki 1998-ban kihallgatta. Most baráti látogatásra hívták azzal a céllal, hogy Phenjanban is hozza létre a yambiani egyetem testvérintézményét. A megbeszéléseken még Kim Dzsong-Illel is kezet foghatott. Végül csak 2010-ben nyílhatott meg az egyetem. Akkoriban sokan úgy vélték, hogy a magánegyetem engedélyezése (amelyre Kim Chin-kyung legalább 30 millió dollár adományt gyűjtött főként dél-koreai és amerikai donoroktól) az észak-koreai rezsim nyitásának első jele. Mára viszont már kevesen reménykednek ebben. Sokkal valószínűbb, hogy olyan hiány volt és van az országban kutatókból, tanárokból és szakemberekből, hogy kényszerből egyeztek bele az intézmény létrehozásába. Az egyetemen a szűken vett tananyag nem sokban különbözik a világ más országaiban működő iskolákon oktatottól, és a technikai felszereltség is viszonylag jó, de az intézmény semmi másban nem különbözik Észak-Korea egyéb részeitől. Itt is minden teremben kint van a három Kim képe, a számítógépeken külföldi weblapokat gyakorlatilag nem lehet letölteni, és a campus tele van besúgókkal, akik folyamatosan odafigyelnek, nehogy a diákokat megfertőzze a tanárok által behurcolt nyugati ideológia.

Az újabb letartóztatás után az egyetem közleményt adott ki, amelyben azt írják, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a külföldi vendégtanárok felkészítésére az észak-koreai „különleges” körülményekre. Ezen belül tájékoztatják őket arról, hogy mit szabad és mit nem (utóbbiból jóval több van). Vannak bizonyos áruk, amelyeket nem lehet behozni és kivinni az országból, és vannak témák, amelyeket tilos szóba hozni. A letartóztatásokat – természetesen – nem kommentálhatják, de abban biztosak, hogy azok semmilyen kapcsolatban nem állnak az egyetem működésével.

A keresztény szervezetekkel meglehetősen ambivalens az egyetem viszonya (legalábbis a nyilvánosság előtt). Noha senki számára nem titok, hogy a működési költségek nagy része evangéliumi szervezetek adományaiból származhat. Az adományok egyik fő rendeltetése az egyetemi polgárok élelmezése. Észak-Koreában krónikus az élelmiszerhiány. A PUST néhány hónapja kapcsolatba lépett a Texasi A&M Egyetemmel, amely az egyik vezető amerikai agráregyetem (nevében az A a mezőgazdaságot, az M a mechanikát jelölte alapításakor), mert nagy szükségük volt a fejlett mezőgazdasági módszerek átvételére, jelentette a Reuters. Az adakozók célzottan támogathatják az egyetem rizsalapítványát, amelynek célja, hogy elegendő élelmiszert (rizst) biztosítson az egyetem számára. Mint írják, az ezer ember napi háromszori rizsfejadagja havi tízezer dollárba kerül. A rizs szerintük azért fontos, mert „elősegíti az étkezések idején kialakuló beszélgetéseket, így segíti, hogy mély, személyes kapcsolat jöjjön létre az oktatók és a diákok között”. Az alapítvány honlapján szereplő számláló szerint (ha működik egyáltalán) idén még semennyi adományt nem gyűjtöttek.

Bár Kim Chin-kyung emberbaráti motivációi becsülendőek, kérdéses, hogy a PUST beváltotta-e az alapításába vetett reményeket (a két Korea békés újraegyesítésének előkészítését). A kritikusok szerint az intézmény nem a megbékélés vagy a rezsim reformjának ügyét szolgálja, hanem éppen a kommunista elitet juttatja a további túlélését segítő szaktudáshoz. A New York Times azt is felveti, hogy miközben Kim Dzsong Un egyre csak az atomfegyver kifejlesztését hajszolja, és az Amerikával szembeni feszültség nőttön-nő, az egyetem épp azt az ütőkártyát biztosítja neki, amelynek igencsak híján lenne: túszként használható amerikai állampolgárokat (így válnak azonnal érthetővé a letartóztatások). 

Az egyetem belső működésével Kim egy újabb névrokona, a koreai–amerikai írónő, Suki Kim ismertette meg pár éve a világot, amikor megírta Nélküled mi sem vagyunk című riportkönyvét (magyarul: HVG Könyvek, 2015). Kim magát misszionárius angoltanárnak álcázva jutott be és töltött fél évet az egyetemen. A könyv címét egy hazafias dalból kölcsönözte, amelyet a diákoknak napjában többször is kötelező volt az egyetem udvarán egyenes sorokban vonulva énekelniük („Nélküled [Kim Dzson-Il] nincs haza, / Nélküled mi sem vagyunk”). Az írónő a könyvben visszaemlékszik, hogy ahogy újra és újra hallotta a dalt, észrevétlenül megtanulta a szöveget és a dallamot, és valahogy megszerette.

A fél év az írónő számára rettentően nyomasztó és klausztrofóbiás élmény volt. Minden levelét elolvasták a cenzorok, fényképeit, jegyzeteit mindenki, még tanártársai elől is rejtegetnie kellett. Más nyugati PUST-tanárok ugyanakkor Suki Kim memoárját eltúlzottnak, igaztalanul negatívnak találták. Suki Kim leírja, hogy a diákok milyen könnyedén hazudnak, amikor a rezsimmel kapcsolatos kérdések merülnek föl, de időnként megvillan bennük az érdeklődés a „kinti” világ dolgai iránt. Ugyanakkor az írónő nem osztja az egyetem működtetőinek alapvetően optimista világlátását. Amikor kint léte alatt halt meg Kim Dzsong-Il, a diákok, akiket időközben megkedvelt, szabályosan összetörtek, őszintén úgy érezték, hogy világuk összeomlott. Ez az élmény Suki Kim számára kétségessé tette, hogy az Észak-Korea és a külső világ közötti szakadék valaha is áthidalható lesz. Suki Kim a PUST működéséről is nyilatkozott a New York Timesnak: „Az iskola nem működhetne Észak-Koreában, ha nem kötne kompromisszumokat a rezsimmel – legyenek ezek pénzbeli juttatások vagy információ. Én nem örülök annak, hogy az iskola milyen nagy kompromisszumokra hajlandó.”  

A kommunista rezsim létrejötte pillanatától kezdve híján volt tanároknak. Amikor Kelet-Európában még „baráti” diktatúrák voltak hatalmon, a külföldi szakembereket csábító kirakat egyetemek alapítása helyett célravezetőbb volt Európába küldeni a diákokat. Az internacionalista segítségnyújtás jegyében tömegesen érkeztek észak-koreai fiatalok a keleti tömb országaiba, így Magyarországra is.

Sok háborús árvát is hoztak Budapestre, nekik Budán létesítettek szociális és oktatási intézményeket. A legmaradandóbb hatást azonban az a több száz észak-koreai egyetemista gyakorolta a magyar történelemre, akik az ötvenes évek első felében Budapestre érkeztek tanulni. Sokan közülük fiatal koruk dacára már háborús veteránok voltak, és alapos ismeretekkel rendelkeztek a gerilla-hadviselés terén. Amikor kitört az 1956-os forradalom, számos észak-koreai diák magyar évfolyamtársaihoz hasonlóan fegyvert fogott, sőt, tapasztalataikat hasznosítva, segített kiképezni a felkelőket. A forradalom leverése után az észak-koreaiak begyűjtötték és hazaszállították a Magyarországon tanuló diákjaikat. Néhányuknak ugyanakkor sikerült Ausztriába szökniük. Majdnem két évtizednek kellett eltelnie, mire az észak-koreai fél újra elkezdte Magyarországra küldeni az ország fiataljait.

Osváth Gábor, a Budapesti Gazdasági Egyetem Keleti Nyelvek Szakcsoportjának munkatársa, aki 1970 és 72 között Észak-Koreában tanult, lapunknak arról beszélt, hogy hazatérése után először csak vietnami diákokat tanított magyarra, mert akkor zajlott a vietnami háború, így évente száz-százhúsz vietnami diák érkezett Magyarországra. Aztán 1975-ben hatalmas meglepetésére, váratlanul megjelent az intézetben négy észak-koreai hallgató, három fiú és egy lány. Ők a nyelvi előkészítés után az ELTE-re kerültek magyar szakra. Akkoriban Észak-Korea számára nagyon fontos volt Magyarország, ezért nagy szükségük volt magyarul beszélő szakemberekre. A következő években aztán rendszeresen jöttek újabbak, voltak, akik az ELTE bölcsészkarára, mások Debrecenbe iratkoztak be, megint mások a Műegyetemre jártak később, és volt egy húszfős orvos-gyógyszerész csoport is. Osváth Gábor emlékei szerint az észak-koreaiak között voltak épp csak leérettségizettek és idősebbek, a húszas éveik közepén járók, akik már letöltötték a sorkatonaságot. E diákok számára Magyarország nyugat volt, ezért nagyon szorgalmasan tanultak, nehogy idő előtt hazaküldjék őket. A magyar államtól megkaptak minden szükséges ellátást, még ruhasegélyt is.

– A magyar fél nem tudta, hogy Észak-Koreában nagyon hideg is tud lenni (hiszen az ország Szibériával határos). A diákok hoztak magukkal télikabátot is, ennek ellenére elmentünk velük a Divatcsarnokba, ahol választhattak maguknak mindenféle ruhát a kesztyűtől a nyakkendőig – idézi föl a Korea-kutató. – Az észak-koreai követség folyamatosan ellenőrizte a tanulmányi eredményeiket és magaviseletüket, másrészt pedig ők is figyelték egymást. Szombatonként (nálunk akkor már szabad szombat volt, nem volt tanítás) kötelező volt nekik bemenni a követségre, ahol ideológiai fejtágítás kaptak, szigorúan voltak fogva.

Egy diák nem tért haza az 1956 után Magyarországon tanult észak-koreaiak közül. Ő Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanult, és ott megismerkedett egy magyar lánnyal. Elhatározta, hogy elveszi feleségül és nem tér haza Koreába. A lány bújtatta őt, a követség persze kereste. Osváth Gábor emlékei szerint azt is pletykálták, hogy a követség még a fiú családját is idecibálta, hogy ők térítsék jobb belátásra a gyereket – sikertelenül. A férfi jelenleg is itt él, két gyermeke van.

– Ideológiailag is két csoportra lehetett osztani az észak-koreai diákokat. A tizenévesek valószínűleg magasabb beosztású, városi káderek gyerekei voltak, és ők egész liberális nézeteket vallottak, amit az időnként elejtett megjegyzéseikből lehetett érzékelni. Voltak közöttük, akik inkább a pulóverük alatt hordták a kötelező Kim Ir Szen-jelvényt. Az idősebbek viszont inkább vidéki, paraszti származású srácok voltak, akiket teljesen megfertőzött az ideológia – folytatja Osváth Gábor. – Egyszer volt egy durva verekedés a két csoport kötött. Még a rendőrségnek és a mentőknek is ki kellett menniük. Amikor a rendőrségen kihallgatták őket, azt követelték, hogy mi, magyarok ne avatkozzunk be az ő belső ügyeikbe. Semmit sem tudtunk meg arról, hogy mi volt a verekedés oka. Érdekes módon a követség sem fenyítette meg őket (vélhetően nem árulták be egymást), és gond nélkül folytathatták a tanulmányaikat.

– Az észak-koreai fiatalok itt is intenzíven kivették a részüket az internacionalista mozgalomból, és a kollégiumi szobáikban mindenhol ki volt téve Kim Ir Szen portréja. A külföldi diákok (főleg az arabok) rendszeresen tartottak szolidaritási gyűléseket az Előkészítő Intézet Budaörsi úti épületének klubtermében. Szolidárisak voltak a palesztinokkal és számos más felkelő csoporttal is. Egyik alkalommal az észak-koreaiak az összes külföldi diákot meghívták egy ilyen gyűlésre, ahol Észak-Korea népével kellett szolidaritást vállalni. A függönyre kiakasztottak egy hatalmas Kim Ir Szen-portrét, és „a külföldi diákok nevében” megfogalmaztak egy táviratot is, amelyben elismerésüket és hódolatukat fejezték ki Kim Ir Szennek, az egész koreai nép nagy vezérének. A távirat szövegét elhozták nekem is, hogy javítsam ki. A többi diák azonban csak megmosolyogta őket, nem sokan vették őket komolyan. Ennek ellenére a magyar fél tiltakozott az észak-koreai nagykövetségen azt követelve, hogy a koreaiak ne befolyásolják a többi Magyarországon tanuló külföldi diákot.

A rendszerváltásig folyamatosan voltak nálunk észak-korai diákok. Aztán amikor felvettük Dél-Koreával a diplomáciai kapcsolatokat, Észak-Korea árulónak bélyegezte Magyarországot, és egy csapásra hazarendelte az itt tanuló állampolgárait. Ők ennek nem kifejezetten örültek.