Számos legenda övezi: a „jó” vezetőről, akit aztán a gonosz Sztálin követett; az energikus, puritán népvezérről, a forradalom atyjáról. Leninről máig is kevesen tudják, hogy súlyos, idegbetegséggel is járó kór, a szifilisz okozta halálát; igaz, az sem köztudott, hogy felelős az európai történelem legelső megsemmisítő táborainak létrehozásáért. (A jó vezetőről szóló legendát az utóbbi másfél évtizedben több elismert történész, így Richard Pipes és Stephen Courtois is cáfolta – a szerk.)
Az inkább puccsnak nevezhető 1917-es bolsevik hatalomátvételt követő esztelen tömeggyilkosságokért természetesen nem e kóros lelkivilágú figura betegsége a felelős, hanem ő maga. A szélesebb közvélemény előtt máig csak dezinformációk által ismertté vált alakjának jobb megismeréséhez mégis hozzájárulhatnak azok az orvosok és történészek, akik tanulmányozták Lenin vérbaját és idegbetegségét.
A European Journal of Neurology 2004. júniusi száma részletesen leírja Lenin betegségének és halálának történetét (a szovjet vezető ugyanis 80 évvel ezelőtt halt meg). A folyóirat cikke rámutat: elterjedt jelenség, hogy politikai vezetőket pusztán betegségük miatt nem mentenek fel munkájuk alól. Ha a betegség köztudottá válása megbélyegezné a politikust, például mentális kórban vagy szexuális eredetű fertőzésben szenved, előfordul, hogy eltitkolják az elváltozást. Lenin (1870–1924) iskolapéldája lehetne a „nem-demokratikus” vezetőnek – írja a szaklap, rámutatva, hogy a diktatúra az ő esetében 70 éven keresztül konzekvensen tagadta a szovjetállam alapítójának degenerált elváltozásait.
Sőt, annak ellenére, hogy a szovjet rendszerváltás után adekvát adatok, dokumentumok tömkelege vált ismertté Lenin szifiliszéről, az orosz orvosi irodalom továbbra is csak marginálisan foglalkozik a kérdéssel.
Vlagyimir Iljics Uljanov, akit felvett nevén, Leninként ismert meg a világ, a modern kori történelem prominens figurája volt. Lenin alapította meg a Szovjetuniót és a Kominternt. Ő alkotta meg az úgynevezett szocialista forradalom és a proletárdiktatúra elméletét, amelyet aztán a gyakorlatban is megvalósított. (Stephen Courtois alapműve, a Kommunizmus fekete könyve szerint mintegy 70-100 millió áldozata volt a bolsevik diktatúráknak.) Igen aktív tevékenysége után 1924-ben meghalt – zárul le a diktátornak méltatlanul ritkán nevezett szovjet vezetőről közismertté vált adatok sora.
A hivatalos verzió szerint Lenin betegségének első tüneteit 1922-ben észlelték. Az orvosi szaklap viszont kiemeli: ezzel szemben Lenin felesége, Krupszkaja asszony már 20 évvel korábban, 1902-ben tisztában volt vele, hogy férje szifiliszes. Borisz Petrovszkij, egykori szovjet egészségügyi miniszter egyébként szintén megállapította, hogy Lenin betegsége mindenképpen több mint 10 éve tartott, amikor úgymond felfedezték.
Lenin betegségéről az első dokumentumok 1900-ból keltezettek. Német ideggyógyász szakorvosok és pszichiáterek foglalkoztak vele; közöttük olyanok is, akik a szifiliszes megbetegedések specialistái voltak. Két hétig kórházban feküdt, betegségének okát ekkor állítólag nem tudták megállapítani.
Krupszkaja visszaemlékezéseiből kitűnik: a leendő népvezért betegsége ingerlékennyé tette. Nem tudta elviselni a zajokat, különösen a hegedűszót. Bármilyen zajt hallott, csendet kért. Irtózatos fejfájások kínozták, megakadályozva, hogy dolgozzon.
Kezelésének állomásai is arról tanúskodnak, hogy a kommunista népvezér körül kialakított mítosszal ellentétben Lenin egyáltalán nem volt puritán. A jó nevű svájci klinikán, a Borhardton pihent már 1898-ban; hogy fiatalkorában hol szedte össze súlyos kórságát, azt nehéz volna kideríteni, hiszen épp úgy éldegélt Zürichben mint Genfben, Prágában, Bécsben vagy Londonban. (Mint közismert, az úgynevezett hadikommunizmus idején az ő utasítására minden teketóriázás nélkül lőttek agyon orosz parasztokat azért, mert nyomorúságos búzácskájukat a pribékek elől elrejtve akarták biztosítani családjukat az éhhalál ellen. Ezek a muzsikok még csak a szomszéd faluban sem jártak – a szerk.)
Az orosz orvosi szakirodalom kizárja, hogy Lenin később egyre elhatalmasodó, bénulásokkal és rohamokkal járó betegségét az ellene elkövetett, 1919-es merénylet okozta volna. Viktor Oszipov, a híres orosz pszichiáter, aki Lenint 1923-ban kezelte, részletesen leírja a népvezér rohamait, amelyeket természetük alapján több stádiumba sorolt. Már 1922-től időnként lebénult testének jobb fele, így jobb keze is. Rohamok kínozták, amelyek mintegy 2-20 percesek voltak. 1923-ban már hallucinációk is kínozták, visszatértek fejfájásai. 1924-re rohamai 50 percekig tartottak.
Boncolásakor az agyban igen súlyos elváltozásokat találtak. Talán nem véletlenül: az idegrendszert károsító neuroszifiliszben szenvedett Lenint, s az ő korában ezt a betegséget még enyhíteni sem igen tudták. Szifiliszes tünet többek közt az elmezavarok, bénulások kialakulása is.
Több fotó is készült a tolókocsiban ülő, elmebajos tekintetű Leninről élete utolsó szakaszában; a világnak 70 évet kellett várnia ahhoz, hogy ezek a felvételek nyilvánosságra kerülhessenek.
A diktatúra következetesen eltitkolta a vezér betegségét, ez lehetővé tette, hogy egy újabb diktátor, Sztálin Dzsugasvili rendezze be hatalmát. Innen már valamivel ismertebb, miképpen alakult a szovjet állam sorsa – illetve, hogy miképpen alakította azt mintegy három évtizeden keresztül az a vezető, akit csak nemrég, vonakodva töröltek Budapest díszpolgárainak sorából.
origo.hu
Elkepesztő siker, állótapsos ünneplés a Hamupipőke bemutatóján
