– Itt nagyobb szükség van rám, mint Magyarországon – mondja.
A férfi úgy látja, Damaszkuszban az utóbbi években veszélyes volt élni. Ha valaki reggel elment otthonról, nem tudhatta, hazatér-e még valaha.
– Az elmúlt hat-hét évben mindenki elbújt a lakásában – vázolja a helyzetet.
Szerencsésnek tartja magát annyiban, hogy ahol a családjával él, csak egy-két kisebb „zűr” volt, így nem esett bántódásuk. A zeneakadémia épülete azonban többször is megsérült, mert vele szemben a szíriai hadügyminisztériumé van. Nemcsak az ablakok törtek be, több hangszer is tönkrement a robbantások során. Maruán viszont immár optimista: szerinte egyre több jel utal arra, hogy javul a biztonsági helyzet az országban.
Lányaival menekülne a szíriai pokolból a magyar anya – ezzel a címmel jelent meg a múlt évben a Blikk cikke, amelyet aztán számos hazai lap torzítottan közölt. Az írás szerint a Hama városában élő Mónikáék szeretnének hazajutni Magyarországra, ez azonban nem egyszerű, mert a magyar útlevelük lejárt, ugyanis azt a 2012. december 31-ig működő magyar külképviselet két éven át tartó kérése ellenére nem újította meg. Ekkor határoztuk el, hogy mindenképpen megkeressük a magyar hölgyet, és segítünk neki. A magyar külüggyel, a Helsinki Bizottsággal, illetve Mónika magyarországi segítőjével, Amirával való egyeztetéseink során aztán kiderült, egészen más az igazság, mint amit a hazai lapok közöltek.
– Azért döntöttem a maradás mellett, mert Magyarországon semmim nincs. Szíriában mégiscsak van fedél a fejem felett, és amíg nem vagyunk életveszélyben, nincs értelme elmennünk Magyarországra – így indokolja most döntését Mónika, miért maradt inkább Szíriában, majd hozzáteszi: – Ott nincs jövőm.
A 42 éves, háromgyerekes nő most már azért nem szeretné, hogy közöljük a vezetéknevét, mert a magyar média csúnyán visszaélt a történetével, szenzációhajhász módon kiszínezte, ezzel pedig lejáratta a magyar külügy előtt. Mónika a kilencvenes évek elején ismerte meg a férjét Magyarországon, majd fel is vette a muzulmán vallást. Amikor a nagyobbik gyermekük hatéves lett, úgy döntöttek, inkább Szíriába költöznek, hiszen ott akkor még jó volt a biztonsági helyzet. Aztán 2011 júliusában itt is nagy tüntetések voltak, amire válaszul bevonultak a városba a tankok. Az akcióban több mint kétszázan haltak meg. Mónikáék előbb Damaszkuszba, majd Aleppóba menekültek, majd amikor valamelyest javult a helyzet, visszatértek otthonukba. Hama azóta biztonságos városnak mondható. Négy éve azonban szomorú fordulat következett be a család életében: Mónika férjét egy közlekedési baleset miatt börtönbe zárták, így a család bevétel nélkül maradt. Férje családja ugyan fizeti a lakás rezsijét, őt és vele élő legkisebb lányát magyarországi barátnői támogatják a mindennapos megélhetésükben (nagyobb lányai már megházasodtak). Most vészhelyzet esetére csináltatná meg kislánya magyar útlevelét, hogy adott esetben elhagyhassa az országot. Ehhez azonban el kell jutniuk a bejrúti magyar nagykövetségre, s erre egyelőre nincs pénzük.
A kis család mindennapjai hasonlóak: Mónika reggelenként iskolába viszi leányát, majd bevásárol és megfőz. Délután gyakran átmennek tévézni nagyobbik lányához – persze csak ha van áram.
– Hamában élek már 17 éve, de ez csak az otthonom, nem a hazám – mondja az asszony. Budapestből nagyon hiányzik neki a Duna-part, ahol annak idején sokat sétáltak. Arra a kérdésre, szerinte mi lesz a szíriai háború vége, csak ennyit mond: „Passz!”
Ha vannak Szíriában olyan települések, amelyek a kormányerők előretörése ellenére továbbra is veszélyben vannak, azok közt a Hama tartományban fekvő Mahardé bizonyosan előkelő helyet foglal el. A keresztény város alig négy-öt kilométerre fekszik a dzsihadista Dzsund al-Aksza nevű terrorszervezet állásaitól, de az Al-Nuszra Front fegyveresei is a közelben tanyáznak. Csodával határos módon azonban a kisvárost eddig mindvégig meg tudták védeni a városban verbuvált harcosok, illetve a Szíriai Szociális Nemzeti Párt katonai szárnyának önkéntesei.
Itt él családjával Kecskés Julianna, akinek a Szíriába kerülése nagyon hasonló azoknak a magyaroknak a történetéhez, akik a háború ellenére is az országban maradtak. A férje Magyarországon tanult, majd miután végzett az egyetemen, úgy döntöttek, hogy kiköltöznek Szíriába. 1976-ot írtak akkor, mára már öt fiú- és két lányunokájuk is van a három lányuktól. Mahardéban idén tavasszal volt a legrosszabb a biztonsági helyzet, amikor a településtől mindössze fél kilométerre lévő faluból célba vették őket. Ki kellett telepíteni a nőket és a gyermekeket, mert féltették őket a dzsihadistáktól. A keresztény kisváros addigra már sok megpróbáltatáson ment keresztül: az elmúlt években hat-hét ezer rakéta és gránát csapódott be ide.
– Ehhez képest nem volt túl sok haláleset, de így is már száz lakost vesztettünk el – mondja Julianna.
Julianna egyre több érvet hoz fel a maradás mellett. Férje nyugdíja ugyan már csak száz dollárt ér, ez még mindig több annál, mint amennyit Magyarországon kapnának. Gyerekei sem akarnak elmenni innen, őket pedig semmiképpen nem hagynák itt. Mahardéban nem különösebben számít, hogy Juliannának még mindig nehézséget okoz bizonyos arab hangok kiejtése, mert a városban sok külföldi él. Ők az egykori Szovjetunióból és Jugoszláviából, Lengyelországból és Görögországból érkeztek ebbe a kis keresztény városba, amely messze földön híres a boráról.
A férjével legutóbb 2010-ben jártak Magyarországon, azóta egyszer sem tudtak hazajönni, még látogatóba sem.
– Nem is megyek, amíg nem lesz magyar követség Szíriában – mondja Julianna. Múltkor egészen Bejrútig kellett utazniuk, hogy két unokájukat bejegyezzék a magyar hatóságok. – Elmentünk hajnali háromkor, és este nyolckor értünk haza Bejrútból. Hová vinnénk így két ötéves gyereket? Azt mondták, személyesen nekik is meg kell jelenniük – panaszolja az asszony. Arra kér, mindenképpen írjuk meg, nagy szükség lenne Szíriában a magyar követségre.
A szerelem mindent legyőz – írta bő kétezer éve Vergilius. A mondás itt, Szednajában, a Közel-Kelet egyik legszentebb helyén is igaz, ahol egy magyar férfi él kis családjával. A híres kolostor falai között több csodatévő ikont őriznek, egyiket állítólag maga Lukács evangélista festette.
– 2011-ben éppen márciusban érkeztem turistaként Szíriába, amikor elkezdődött a krízis. Megismerkedtem egy lánnyal, megtetszettünk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt, majd eldöntöttem, feleségül veszem – vág bele a történetébe György. Arra kér minket, ne említsük a vezetéknevét, mert édesanyja még Magyarországon dolgozik, és nem szeretné, ha gondjai lennének belőle a munkahelyén, hogy fia egy szíriai lányt választott. Miután hazatért, a Facebookon tartották a kapcsolatot, de ő már nem tudott tovább várni: Libanonban eljegyezte választottját, majd eldöntötték, Szíriában telepednek le. Miközben Gyuri meséli a történetét, szerelmének gyümölcse, hároméves kislánya a férfi vállán tartja a fejét, onnan néz az ablakon át Szednajára, amelynek kolostorából gyönyörű panoráma tárul elénk. Házasságkötésük után egy évig Damaszkuszban dolgozott, akkor a dzsobari iszlamisták már folyamatosan támadták a keresztény negyedet. Ő viszont mégsem érezte veszélyben az életét. – Amúgy az ember megszokja egy idő után – mondja, mintha csupán arról lenne szó, hogy hidegebbre fordult az időjárás.
Később a család Szednajába költözött, mert az itteni gyógyszertár vegyészt keresett. Így Gyuri ma már laborvezetőként dolgozik, ami ilyen fiatalon különösen szép karrier. Magyarországon ilyen pozíciót – és persze fizetést – csak nagy szerencsével lehetne megszerezni. Miért maradt Szíriában a férfi a családjával? Gyuri nem titkolja, eredeti terve az volt, hogy az esküvő után Angliába költözik feleségével, ott megkeresi a pénzt egy lakásra, majd hazajönnek Magyarországra. – Ha lett volna otthon lakásom, egyértelműen hazamentem volna. De itt aztán valahogy egyszerűbbnek éreztem az életet – mondja a férfi, aki most úgy látja, ha nagyobbak lesznek a gyermekei, újra megfontolja, érdemes-e hazaköltöznie.
Szíriai utunk előtt el sem tudtuk képzelni, miért maradtak még mindig magyarok abban az országban, ahol napjainkban valóságos világháború zajlik a nagyhatalmak részvételével. Az emberi érzelmek, a szerelmek, a megszokás vagy éppen a magyarországi lehetőségek hiánya gyakran felülírja a sokszor csak kívülről racionálisnak tűnő érveket. A szíriai magyar közösség – vagyis ami megmaradt belőle – hét év után is reménykedve néz a jövőbe.
A szíriai magyarokkal készített interjúinkat az elkövetkező hetekben a Lánchíd Rádió Kulissza című műsorában hallhatják.