A karikatúra halott. És most eltávozott a legnagyobb magyar karikaturista is. A 95 évesen elhunyt Kaján Tiborra emlékezve méltatlan magatartás a komor dohogás, de nem kerülhetem el: vele száll sírba végleg maga a műfaj is, sírásója pedig nem más, mint az internet. Az a közeg, ahol a kép vagy megmozdul, vagy csak harsány kísérője a szöveges poénnak, de semmiképpen sem az, amire például Kaján rajzain egyetlen vonal is képes volt: filozófiai villanás, a petárdaélességgel felvillanó szellem csattanós jelenléte.
Kaján fanyar és intellektuális humorának ízét, erejét kiemelte és még hatásosabbá tette rendkívül elegáns stílusa, vonalainak magabiztos letisztultsága. Rajzai nem igényeltek szöveges magyarázatot, hiszen maguk is írások voltak, pamfletek, vezércikkek, anekdoták és groteszk helyzetjelentések, miközben száz és száz gegje tanúskodott arról, hogy a rajzoló maga művelt és finom gondolkodó. Nehéz kor jutott neki – munkaszolgálat, humortalan szocializmus és mosolytalan újkapitalizmus –, mégis képes volt másokkal elhitetni, hogy a szellem, a kifinomultság és az irónia tartósabb értékkel bír, mint a politikai percemberek által harsogott diszkont-életigazságok.
Egyik rajzán három fogyatékos áll. Egy vak, egy süket meg egy ember táblával a nyakában: nincs humorérzékem. Na, őt kell sajnálni.
