– Egyszer a neves rendezőt, Krzysztof Kieslowskit idézte, aki szerint az igazi pokol a film elkészülte után kezdődik. Az Állampolgárt tavaly novemberben mutatták be hazájában, pokoli volt a fogadtatása vagy kíméletesek voltak önnel a kritikusok és a nézők?
– Számomra ez nem pokolnak, inkább csak nehéz feladatnak bizonyult. Krzysztof fáradtnak érezte magát, amikor ezt nyilatkozta, de az az igazság, hogy alapvetően is egyfolytában az volt. Mert egyébként miben is áll az én munkám, vagyis a rendező munkája? Először is a film kitalálásából, elkészítéséből, aztán pedig jöhet a promóció. De összességében ez az utolsó állomás már tele van örömmel. Itt, Budapesten például megállított egy kedves idős lengyel hölgy, és olyan szépeket mondott a filmről meg a fiamról, hogy öröm volt hallgatni.
– Manapság több történelmi témájú film is megkapta önöknél a lengyelellenes jelzőt. Ön, aki intézménynek számít hazájában, nem félt kitenni magát egy ilyen esetleges támadásnak?
– Bizony féltem az ilyen hangoktól. Ismerve a nálunk folyó politikai vitákat és hangulatot, már előre készültem arra, hogyan fogom magamat megvédeni, előre gyártottam a válaszokat és az érveket. De most már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy a közönség megmentett ettől engem. Már nagyjából félmillió néző váltott jegyet a filmemre, ami meglepő, ha azt vesszük, hogy ez egy szerzői film, ami nem annyira könnyed és egyértelmű szórakozást kínál. És ez erőt ad nekem, segít abban, hogy figyelmen kívül hagyjam azokat a hangokat, akik azért bántják az Állampolgárt, mert nem képesek elviselni a kritikus véleményeket. A közönség valószínűleg azért nem reagál ilyen túlérzékenyen, mert ez mégiscsak egy komédia. Mi lengyelek hajlamosak vagyunk túl komolyan venni a dolgokat. Ugyanakkor nagyon jó humorérzékünk van, csak sajnos nem a minket érintő témákkal kapcsolatban. Ez a film viszont azt sugallja: hát igen, ilyen hibáink, hátrányaink és komplexusaink vannak, de a lengyel humor képes ezt feldolgozni. Úgy, ahogy ezt például a csehek olyan sikeresen művelik, de említhetném az olaszokat is. Egyelőre úgy tűnik, a közönség hálás ezért, és együtt nevetnek azon, milyen abszurd volt az életünk a kommunizmus alatt.