Már a bejelentésétől kezdve hatalmas volt az érdeklődés az abszolút klasszikus Joshua Tree U2-lemez 30 éves jubileumi koncertsorozata iránt. Európa legnagyobb stadionjaiban és az online boltokban már a legelső pénztárnyitások után másodpercekkel képtelenség volt jegyhez jutni. A turné – amely bejárta Amerikát, onnan robogott át Angliába, majd Berlinbe – félelmetes számokat produkál. A lelkesedés töretlen, úgy is, hogy évtizedekkel korábban megjelent anyagról van szó. Azaz: úgy még inkább.
A Joshua Tree az 1976-ban alakult ír csapat legfontosabb, egyben leghíresebb lemeze. Ez hozta meg a világsztár státust a hangzását addig csak csiszolgató együttesnek, és ebből az albumból adták el a legtöbbet: csak Amerikában több mint tízmillió példányt. A Joshua Tree 1988-ban megkapta a legjobb lemeznek járó Grammy-díjat, a Rolling Stone magazin 500-as minden idők listáján pedig a 26. helyre került. Mind a tizenegy dal remekmű, nem hiába tartják a rajongók és a kritikusok egyöntetűen a modern rockzene alapkövének. Mára az amerikai kongresszusi levéltárban is őriznek belőle egy példányt.
A Brian Eno–Daniel Lanois páros által pátyolgatott projekt címét az USA déli részén honos jukkaféle, a Józsué-fa neve ihlette. A lemez borítóján található fotókat a holland zseni, Anton Corbijn készítette a kaliforniai Death Valley-ben, a Michelangelo Antonioni filmjéből is ismert Zabriskie Pointnál. Ebben az időben a vizuális megjelenés már legalább annyira fontos volt a csapatnak, mint a lemez tartalma.
Az album koncepciója nem volt más, mint a zenei témáiban és szövegei világában is egyre inkább amerikanizálódó Bono bluesos és folkos elképzeléseinek megvalósítása a csapat többi tagjának a rovására. A banda ugyanis akkoriban nem ragaszkodott volna feltétlenül az énekes által kitalált új hangzáshoz. Ez feszültséget is okozott a zenekaron belül.
Bono a feleségével, Alival karitatív nagykövetként járta a világot, és számtalan kemény élményét felidézve írta a dalokat. Azokat, mint a Mothers of the Disappeared vagy a Bullet the Blue Sky, amelyek a lemez gerincét adták, olyan slágerekkel fűszerezve, mint a Where the Streets Have No Name vagy a With or Whitout You. Természetesen találhatunk a lemezen dalokat a szerelemről és az útkeresésről is (I’m Still Haven’t Found), valamint a napi politikáról (Red Hill Mining Town) és egyéb személyes élményekről. Utóbbi legjobb példája a One Tree Hill, amelyet Bono a barátja emlékére írt. Az 1987-es Joshua Tree-turné a legnagyobbak közé emelte a U2-t.
A harmincadik évforduló közeledtével nem volt nagy meglepetés, amikor bejelentették a 2017-es Joshua Tree-turnét és az eddig hanghordozókon hivatalosan ki nem adott koncertfelvételek és remixek publikálását. A turnékönyvet szemezgetve Berlinre esett a választásom, nem is csak azért, mert a csapat ezer szállal kötődik a német fővároshoz. Hanem azért is, mert Berlin a mai modern könnyűzene egyik legfontosabb fellegvára.
El is jött a nagy nap, egy esős július 12-e, amikor végre elindulhattam a berlini olimpiai stadion felé, ahol már 19 óra magasságában az Oasis egykori sztárja, Noel Gallagher és csapata fűtötte a rajongókat. A monumentális építményben nagyjából 75 ezer ember zsúfolódott össze, már jóval a koncert előtt frenetikus hangulatot teremtve. Volt hullámzás, ováció, lábdobogás és minden, ami egy ekkora koncert előtt előfordulhat.
A színpad, amelyen kirajzolódott a Józsué-fa is, döbbenetesen hatalmas volt: 100 méter hosszú és legalább 20 méter magas. Ahogy a U2-tól megszokhattuk, a nagyszínpad előtt egy kisebb is helyet kapott, amelyre a zenekar pontban kilenckor érkezett, majd bődületes hangerővel kezdte játszani az 1983-as War albumról a Sunday Bloody Sundayt, utána pedig a Lech Walesának írt New Years Dayt. A látvány még minimális volt, a LED-falakat nem kapcsolták be. Az említett dalok után érkezett az 1984-es The Unforgettable Fire két meghatározó száma, a 10 percesre elhúzott Bad – amelyben betétként Bono németül is énekelte Bowie nagy klasszikusát, a Heroest –, utána jött a Pride, amellyel Martin Luther King polgárjogi harcos előtt tette tiszteletét a zenekar.
Ami a kis színpad és a felvezető számok után jött, az szavakkal szinte leírhatatlan. A 100 méteres LED-fal csodálatos minőségben ontotta a közönségre Anton Corbijn filmjeit. A Where the Streets Have No Name közben Bono megköszönte a rajongóknak a kitartásukat az eső ellenére is, majd bemutatta a csapatot, a gitáros The Edge-t, a dobos Larry Mullent, a basszusgitáros Adam Claytont. Tényleg fantasztikus volt az a vizuális orgia, amit a csapat összehozott. A dalok mellett megjelentek a kivetítőn a momentumok, amelyek a dalokat ihlették, vagy utaltak a keletkezésükre, így személyessé tudták tenni a koncertet.
Az I’m Still Haven’t Found és a With Or Without You a közönség olyan ovációját hozta, hogy két nappal később is beleborzongok. Fanatikusak a német rajongók, ezt eddig is tudtam, de ilyen kitörő örömre nem számítottam. A Bullet the Blue Sky, a Running to Stand Still és a Red Hill Mining Town képsorait is remek filmek tették emlékezetessé. Corbijnék eredeti helyszíneken forgatott kisfilmjeit nézve arra gondoltam, ilyen vizuális és hangzásbeli összhangot még életemben nem láttam-hallottam.
Az egész koncert csúcspontja az Exit volt számomra. A Joshua Tree-blokkot természetesen a lemez záródala, a Mothers of the Disappeared zárta, amely azokról az anyákról szól, akik a dél-amerikai diktatúrák felemelkedésekor vesztették el gyermekeiket. A kivetítőn látható hatalmas emberalakok, anyák kezükben mécsesekkel nem mindennapi látvánnyal töltötték meg a stadiont. Rövid szünet után jött a Miss Sarajevo, a dal alatt a kivetítőn a szíriai háború képeivel sokkolta a zenekar a nagyérdeműt. Pavarotti szólója alatt hatalmas vásznat adtak körbe egy szír nő arcmásával a stadion ülőszektoraiban.
Bono a szokásához híven a gyerekek, a háború áldozatai és a nők mellett kampányolva buzdította a közönséget nem csupán jó hangulatra, szolidaritásra is. A ráadásban elhangzott még a Beautiful Day, a Vertigo, a Mysterious Ways, az Elevation és az Ultra Violet. A koncertet a One zárta, amely alatt a U2 megköszönte a csapat által indított One-kampány támogatóinak kitartását. Utána Bono lekapcsoltatta a LED-falat és a világítást, hogy a dal alatt a stadiont csak a mobiltelefonok fénye világítsa be.
A csapat remek dallistát állított össze a turnéra. Az aktuális politikai üzeneteket mindenki megértette, miközben a bulizós darabok sem maradtak ki. Összességében azt kell mondjam: a mai napig a U2 diktál, ha látványról és hangzásról van szó. A világ meg csak kullog utána. Ilyen grandiózus színpadra, látványra, hangzásra, precíz lebonyolításra talán csak a Rolling Stones képes még. Hogy mi hajtja Bonót és csapatát megalakulásuk után negyven évvel is, azt csak ők tudhatják, de remélem, a hamarosan megjelenő új lemezükkel legalább ilyen szintű produkciót lesznek képesek letenni az asztalra. Mert ez a turné még saját maguk számára is magasra tette a lécet.