Egy nagyon kedves kultúrás kollégám, Szathmáry István hívta fel a figyelmet a szolnoki Calm Spiritre. A trip-hop vonalon mozgó pszichedelikus-elektronikus formáció tényleg nem mindennapi, és főleg nem az olykor érthetetlenül egekig magasztalt tucatzenét játszik.
A csapat borzasztóan kellemes dallamai ráadásul nekem szinte azonnal a kultikus elektronikus sorozat, az ibizai Café del Mar José Padilla jegyezte darabjait juttatta eszembe. Okos, ám meg-megtört ütemek, amelyek egyúttal tényleg le is tudják lazítani az embert, bármennyire is feszült. Ezért érthetetlen ilyenkor számomra, miként lehet az, hogy a zenekart alig bő négyszázan lájkolják a Facebookon, miközben tízezreknek kellene csápolniuk a fellépéseiken.
A srácok ennek ellenére korántsem bánkódnak, sőt lelkesen készül az új album, amelynek egyik száma és annak saját, a zenekar által készített remixe épp most debütált nálunk. Az egész egyébként úgy indult, hogy a magát korábban számtalan elektronikus műfajban producerként kipróbált Berényi Gábor, alias Berho úgy bő öt éve saját szórakoztatására elkezdett számötleteket írni. Először csak a fióknak, de aztán onnan elhúzva megmutatta többek között a későbbi banda gitárosának, Barabás Jánosnak.
A dalok hamar életre keltek, és szép lassan, mintegy kétéves munkával kiforrtak, elkészültek az első album darabjai. Ezt követően csatlakozott a csapathoz a zenekar lelkes mindenese, Fekete Atilla, alias Feki. A Calm Spirit manapság már hat tagot számlál, így Berhón és Fekin kívül két énekesnő, Kanizsa Georgina és Bencze Alma, valamint Karkusz Ádám basszusgitáros alkotja a csapatot. A gitáros poszton pedig épp most volt váltás, János helyett Remete Marcell érkezett.
A srácok közül természetesen többen is akár több zenei formáció munkájában is aktívan részt vesznek, a magot pedig Berho, Feki és Ádám adja. Mint Berho elmesélte, Feki belépésével egyfajta munkamegosztás is kialakult: miközben ugyanis ő gyakran a minél jobb hangzás, a megfelelő ritmusok összeházasítása miatt elszöszöl a számokon, addig Feki mindig azon van, hogy haladjanak a dolgok.
Noha fejben szinte mindennap foglalkoznak a zenekarral, a srácok havi egy-két alkalommal tudnak közösen ötletelni, igaz, akkor aztán egész napos intenzív munkát végeznek a festői Zagyva partja mellett álló Waldorf-iskola alagsorában, ahol igen csinos, a számok felvételére alkalmas próbatermet alakítottak ki maguknak, rajtuk kívül pedig több szolnoki zenekar is ott csiszolgatja magát.
Mint mondják, így igazából nincsenek klasszikus zenekari próbák, viszont mindenki megkapja az alapokat és utána az élő fellépések, vagy akár a felvételek előtt tartanak együtt muzsikálásokat.
A kezdetek óta egyébként picit változott a hangzásvilág: Feki belépésével és a dolgok előrehaladtával, a tagok elfoglaltságával az új számok már inkább instrumentálisak. Dob amúgy sincs a színpadon az élő fellépések alkalmával.
A srácok korábban szinte minden lehetőséget megragadtak, ha élő fellépésről volt szó, ám mint megtudtam, ma már nem cél az, hogy játsszanak mindenáron. Ezt már nem csinálják, főleg azért, mert úgy vélik, nagyon nem mindegy, hogyan szólalnak meg a számok élőben. Ami főleg elektronikus formációknál igen érzékeny pont.
Mivel az egész egy nagy szerelem, a zenekar célja, hogy a koncertek, fellépések ráfizetés nélkül jöjjenek ki. „Van egy masszív ötvenperces műsorunk, és be tudjuk árazni önmagunkat, és nem óriási összegeket akasztunk le” – mondta Feki.
Berho pedig úgy véli, a klubkoncertek mellett van annyira változatos a zenéjük, hogy több magyarországi fesztiválra is beférnének vele, így még csak véletlenül sem zárkóznak el az ilyen megkeresések elől sem. Ahogy – már csak az univerzális hangzás miatt is – a jövőbeni esetleges külföldi koncertezés lehetőségét sem zárják ki. Mi tagadás, én is szívesen látnám fesztiválfellépők listáján a bandát.
Érdekes kérdés, hogy a formáció mennyire követ bármiféle trendet, vagy mennyire játszik szívből, tartja meg hangzását olyannak, amilyennek megálmodták. Feki szerint hagyták, hogy kikerüljék őket a trendi stílusirányzatok, és megmaradtak ezen az 1990-es évekbeli trip-hop vonalon, így őszinte, és amúgy is ez jön belőlük.
Berho közben úgy véli, olykor megcsúszott a kezük, és ki-kiadtak a kezükből slágeresebb, rádióbarátabb számokat is, de ez sose volt cél, sose akartak a fősodorhoz tartozni. Sőt, ha nem feltétlenül mindig tudatosan, de ezen a vonalon is törekedtek egyfajta egyensúlyra.
Az idő során pedig sikerült kitörniük a burokból, így már nem csak az ismerőseik és az ő ismerőseik mennek el egy-egy koncertjükre. Ezen dobott az épp egy éve adott A38-as koncert, amelyet később ősszel a köztévében is levetítettek, illetve Szolnokon, és egyéb környező helyen is többször szerepeltek már helyi médiumokban, így rádiós és tévés beszélgetések is voltak a bandával.
Zárszóként én sem kívánhatok mást, mint még, még, még, ennyi nem elég!
Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.
Ui.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl+C, Ctrl+V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!
