Mielőtt találkoztunk volna, elolvastam néhány vele készült újabb interjút. Sűrűn emlegette éveinek számát, és abban sem volt biztos, hogy hatvanhat esztendős korában érdemes volt-e egyáltalán elvállalnia Lear király szerepét. Erre egy délceg huszár lép be a színházi társalgóba a megfáradt káli-medencei remete helyett. Felül legényesen panyókára vetett kabát, alul lovaglócsizma, közötte meg egy fiatalember. „Öreg cowboy nem vén cowboy!” – feleli csibészes vigyorral elismerő szavaimra. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy hitelesebbé tegye dátum szerinti életkorát: fáj a válla. Tovább nem panaszkodik, mivel ezt amúgy is csak tréfából teszi, ráadásul épp tele van energiával.
– Valami épül Fehérváron, amiben jó részt vennem – mondja lendületesen. – Nem mindenütt választják ezt az irányt. Nem is biztos, hogy minden színháznak ugyanaz a recept való. Van, ahol a bohókásabb, úgynevezett nézőbarát előadásokat tartják kívánatosnak. Arról persze fogalmam sincs, mit jelent az, hogy nézőbarát. Ha valaki definiálná, transzparensre írnám. Amikor az „ánti” világban megjelentünk a magyar színpadokon, filmvásznakon, szintén volt hasonló probléma. Erre megjelent Zsámbéki Gábor Kaposváron, Székely Gábor Szolnokon, Ruszt József Kecskeméten, és olyan színházat csináltak, ahová buszokkal jöttek az ország túlsó feléből is. Azt tapasztalom, hogy a néző nagyon szeret barátkozni, feltéve, ha minőséget kap. A minőség jó haver, nem hagy cserben, lehet rá támaszkodni.
– Ilyen például a fehérvári Lear király-előadás. Nem bohózat, de még csak nem is könnyű darab, mégis az a hír járja, hogy elég sikeres.
– Az utóbbi előadások végén már állva tapsoltak. Fogalmam sincs arról, mi az, hogy nagyon, vagy elég sikeres. Van egy előadásunk, a Lear király, ami történetesen a Shakespeare-darabok között is a nehezek közé tartozik. Jól – mondjuk inkább, hogy ideálisan – ki lehetett osztani. Olyan rendezői elképzelés alapján készült, ami ezt a szereposztást nagyon működteti, és a szereposztás is működteti az elképzelést. Az ember úgy érzi, hogy megint dolgozik. Lement egy csomó előadás, előtte harmincvalahányat próbáltunk, délelőtt és délután is, mégsem fáradtunk el. Ilyenkor a színész azt mondja, hogy baromi jó! Felállt egy egyívású csapat és nagyon akarnak színházat csinálni. Ráadásul úgy tűnik, hogy nem is nyögés a vége.
– Jó ezt hallani, mert voltak olyan időszakok, amikor rosszabb kedvűnek, reménytelenebbnek tűnt.
– A rólam megjelent írások alapján. Az nem derül ki, hogy az egész idézőjelben volt, meg akadt egy kis irónia, szarkazmus is. Az írott műfaj döglődik.
– Természetesen leírom, hogy ezt ironikusan mondta.
– Nagyvonalúak az újságírók. Elfelejtettem hozzátenni, hogy tisztelet a kivételnek.
– A Lear címszerepe után rendezéssel folytatja. David Pownall Mesterkurzus című darabján dolgozik a stúdiószínpadon. Ha jól tudom, ezt az ötletet már régóta hordozza magával.
– Nem vagyok terhes mama. Valamikor rendeztem volna egy másik színházban, de azt mondták, hogy nem jött össze a jogdíj. Itt megkérdezték, mit rendeznék. Mondtam, hogy ezt.
– Hogy halad vele?
– Nem hiszem, hogy van nálam szerencsésebb fickó ebben a szakmában, mióta kiderült, hogy a látványt olyan képzőművész állítja elő, mint Bukta Imre, a zenén pedig Bujdosó János dolgozik.
– És a szereposztással sincs baj.
– Az már mindennek a teteje! Már szinte szemtelenség. Sorolom őket: Kuna Karcsi lesz Zsdanov. Erről a névről a mi nemzedékünknek még eszébe jut néhány dolog. Gáspár Sanyi játssza Sztálint, aki ötvenháromban halt meg. Ez pont hatvan éve történt, ha jól számolom. Szerepel a darabban két zeneszerző: Sosztakovics, aki László Zsolt és Prokofjev, ő pedig Derzsi Jancsi. Tulajdonképpen azt döntik el, mi legyen a zenével a Szovjetunióban 1948 után. Benne van minden, ami időtlen idők óta, mióta hatalom és művész létezik, fennáll. Egymásnak udvarló, egymást fenyegető, túlélni vágyó viszonyok.
– Honnan tudja az angol szerző, milyen volt a sztálini Szovjetunió?
– David Pownall intuitív fickó lehet, mert tud prokofjevül és sztálinul gondolkodni. Szerintem egy nagyon vagány író-történész, aki átbúvárkodta ezt a területet. Már amihez a hetvenes évek közepén hozzá lehetett férni. Magyarra 1983-ban fordították le a darabot, rádiójátékot készítettek belőle. Most idősebb Bojtár Endre újrafordította. Szenzációs, dús szöveg jött létre. Van szuttya, leve, rétegei, nagyon jó gyurmázni vele.
– Aktualizálják a történetet?
– Amikor olvasgattuk a szöveget, azt gondoltam magamban, szólni kéne: semmi aktualizálás! Később ki is mondtam. Mindenki örült neki. Ráadásul nem szeretek divatos lenni, vagy, ami még rondább szó: korszerű. Valamilyen vagyok, de nem „szerű”. Divatos meg az, amin holnap röhögünk. Egyetlen fontos szempont van: érdekel, vagy nem érdekel. Ha érdekel, akkor talán mások számára is érdekes dolgot csinálhatunk belőle együtt.
– Mikor mutatják be?
– Február közepére tervezzük a színház stúdiószínpadán.
– Nemrég láttam ott egy érdekes darabot. Karinthy Frigyes írásaiból rendezte Galambos Péter.
– Miután megnéztem, felhívtam telefonon, és azt mondtam: nagyon szeretem ezt az előadást, és emiatt téged is. Egyéni gondolkodású rendező, akivel nagyon lehet „menni”. Jó látni, milyen erős színészi minőség jelenik meg a színpadon. Külön öröm, mikor egy kollégád annyira jó, amit nem is feltételeztél róla. Ilyenkor lebukik a kishitűséged, előítéletességed. Nagyszerű érzés odamenni hozzá, megölelni és azt mondani: uram, vagy hölgyem, nagyon köszönöm!
– Szép, karácsonyi hangulatúvá válik ez a beszélgetés.
– Akasszuk fel magunkat egy fára dísznek? Túl szép?
– Dehogy mondtam ilyet! Örülök, mert végre valami nem a világvégéről, a vitákról, az ellenségekről szól.
– Jó, akkor ne akasszuk fel magunkat. Egyébként én is unom az állandó vitát, ami itt folyik jobbról-balról, odavissza, kacagva-keresztbe-kasba. Egy nagy halom rom már az egész. Nemhogy haszon, de haszonélvezet sincs benne. Azért jó itt, mert hatvan kilométerre Pesttől már érezhető a nyugalom. Még televízió sincs a lakásban, ahol a próbák alatt lakom.
– Otthon sincs tévéje?
– Dehogy nincs! Nyolc sportadóm van, azokat nézem.
– Gondolom, néha azért filmet is. Vagy ha nem, akkor játszik bennük. Forgat valamit a közeljövőben?
– Igen, sajnos nem itthon, hanem valahol Nyugat-Európában. Többet erről most nem beszélek.
– Keleten is szeretik.
– A csehekkel vagyok jóban. Először a csehszlovákokkal, aztán, mióta kettéváltak, a cseh és a szlovák filmesekkel is. Szerintem én vagyok az egyetlen, aki jól járt ebben a szakítós buliban.
– Jókedvűnek tűnik.
– Nem akarok vén fejjel túlzásokba esni, de azt hiszem, Szikora Jani mint direktor okkal bízhat abban, hogy ebből a névsorból társulat lesz. Látom magam körül a fiatal csapatot, mindenütt energiákat érzek. Jó nézni, benne lenni egy társulatban, ahol mindenki színházat akar csinálni.
– Beleértve a közönséget is.
– Igen, ahogy már az elején is mondtam, Szolnokon, Kaposváron, a nyolcvanas években a Katona József Színházban, egy darabig az Új Színházban is átéltem hasonlót.
– Megismétlődhet még Fehérváron a szolnoki vagy a kaposvári csoda?
– Más évszázadot írunk, más a berendezkedés, de igen, kívánnám magunknak. Vannak már apró jelek. Megy az ember az utcán és száz méteren ötször-hatszor megállítják. Köszönnek, és azt mondják: láttam tegnap a feleségemmel, nagyon tetszett. Mondtam a sógoromnak is, hogy jöjjenek el! Az ember meg csak áll ott, idvezült mosollyal. Olyan, mintha berúgnál.
– Sok évtizednyi sikeres munka után is örömet okoz egy hétköznapi elismerés?
– Fiatalon az ember nem is tudja hová tenni, nem érti, miért pont neki szánják. Én legalábbis így voltam ezzel. Ma már tudom, szükségünk van arra, hogy néha leálljunk, beszélgessünk. Nemcsak annak, aki megállít, hanem nekem is. Öt-hat mondattal át lehet szelni áthatolhatatlannak tűnő távolságokat. Látom, sántít, elmondom, hogy én is átestem ilyesmin és így tovább. Másnap már előre köszönünk egymásnak. Ugyanezt élem meg Tapolcán is. Valahogy vidéken többet mosolyognak az emberek, pedig ott sem könnyebb az élet, mint a fővárosban.
– A kisváros előnyei.
– Kisváros? Székesfehérvár nekem egy metropolis. A falumban hatvanketten lakunk.
– Viszont ott nincs színház.
– Tudja, milyen darabokat ír arrafelé az élet? Elképesztő!
– Ki vigyáz az állatokra, amíg nincs otthon?
– A feleségem. Minden rajta van, szegényen.
– Biztos nem csinálná, ha nem lenne hozzá kedve.
– Már nem is nagyon lenne meg állat nélkül.
– Nem tudom, most min nevette el magát, de leírom, hogy nevet. Köszönöm a beszélgetést és boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt mindenkinek!
