Fakanállal légdobolástól a jazz tanszakig

Balázs Elemér az örömzenélésről, a jazz Bachjairól és korai kudarcokról. Interjú.

– Egyszer azt mondta, a jazz „fertőző betegség”. Ön mikor kapta el?

– A jazz főleg az improvizációs lehetőségek miatt hihetetlenül izgalmas műfaj. Ha az ember ráérez a lényegre, a rabjává válik. Én már tinédzserként csak jazzt hallgattam.

– 1983-ban kivételes tehetségként vették fel a Bartók Béla konzervatórium jazz tanszakára, ahol Kovács Gyula volt a dobtanára. Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy különleges tehetsége van a hangszerhez?

– Gyerekként, ha szólt a lemezjátszó, a rádió, ritmusra ütöttem fakanállal a bútorokat, az edényeket. A szüleim, amikor már nem bírták tovább hallgatni, elvittek a zeneiskolába. Hatéves voltam, korábban sosem láttam dobfelszerelést, a felvételi meghallgatáson mégis úgy játszottam a hangszeren, mintha régóta ezt csinálnám. A tanárom azt mondta, ő ilyet még sosem látott. Tizenöt évesen jelentkeztem a jazzkonzervatóriumba. Másodjára vettek fel, ezzel párhuzamosan végeztem el az esti gimnáziumot.

– Ekkor már Pege Aladárral, Szakcsi Lakatos Bélával játszhatott együtt. Ösztönözte, vagy inkább megijedt tőle, hogy ilyen fiatalon bedobták a mély vízbe?

– Élőben játszani világhírű zenészekkel hatalmas kihívást jelent egy tinédzsernek. Tapasztalatlan voltam, és roppant lámpalázas, előfordult, hogy nem minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Meg kellett küzdenem azért, hogy túltegyem magam a kudarcokon, de nem bánom. Korán megedződtem.

– Az 50-es években tiltották, a 60-as években tűrték. Mire ön zenélni kezdett, megtalálta a helyét a hazai zenei életben a jazz?

– Szerencsére igen, de idősebb zenészkollégák meséltek arról az időszakról, amikor még csak a Szabad Európa Rádióban hallgathatták a jazz Bachjait, Mozartjait, azaz Miles Davist, John Coltrane-t és Charlie Parkert. Idén márciusban az Amerika Hangja ’56 című koncertünkön eljátszottunk néhány szerzeményt azok közül, amelyeket 1956-ban bátor magyar jazz-zenészek vettek fel titokban, egy, az akkori amerikai főkonzul, Ernest Nagy által bérelt stúdióban. A hanganyagot később kicsempészték az Egyesült Államokba, ahol az Amerika Hangja (VOA) rádióban lejátszották Willis Conover Jazz Hour című műsorában.

– 1989-ben a No-Spa zenekarral harmadik helyezést értek el a brüsszeli Jazz Hoeilaart versenyen, rá két évre elsők lettek ugyanitt a Trio Midnighttal. A Vukán György vezette Creative Art Trióval 24 éven át, Vukán haláláig koncerteztek. 2000-ben jött létre a Balázs Elemér Group (BEG). Minden jazz-zenésznek ilyen sok zenekara van?

– Ez egy ilyen műfaj. A jazz nemzetközi nyelv, az üzbegisztáni szaxofonos nagyszerűen tud együtt játszani például a német gitárossal. Az örömzene, amikor az – akár a világ különböző tájairól összegyűlt – zenészek leülnek egy kis közös muzsikálásra, a zenei formákkal való kísérletezésre is lehetőséget nyújt. A jazzben nagyon fontos a klubélet. Budapesten nagyszerű helyek vannak, például az Opus vagy a Budapest Jazz Club. Jó lenne, ha vidéken is több lenne. Saját zenekart pedig akkor alapít az ember, ha már van elég bátorsága megvalósítani az álmait. Én jól érzem magam a Balázs Elemér Groupban, ezért is lett a legutóbbi albumunk címe Örök szerelem.

– A Fonogram-díjas Örök szerelem című albumra a közönség szavazatai alapján kerültek a dalok. Ilyen fontos az együttesnek a közönség véleménye?

– A zene lényege a közvetítés, nem jó, ha öncélú. Sokan úgy gondolják, minél elvontabb és keményebb jazzt játszanak, annál nagyobb művészek. Pedig ez nem igaz. Persze előfordul ennek az ellenkezője is, például ha valaki bohóckodással, show-elemekkel tarkítja a produkcióját. A jazz nagyon sokrétű és befogadó műfaj, ezek azonban nem odavaló dolgok. Mindenesetre számomra nagyon lényeges, hogy – a visszajelzések alapján – sokan az együttesünknek köszönhetően szerették meg a jazz műfaját.

– Sokszor mondták, könnyen felismerhető a dobolása. De a dob mégsem zongora vagy hegedű. Hogyan lehet ezen a hangszeren egyedülálló hangzást kialakítani?

– A dob ugyan nem dallamhangszer, ám ha van az emberben kialakult dallamvilág, akkor ki lehet csiholni belőle „dallamokat”. Amikor együttesben játszom, nem a dob a lényeg, hanem a zenei kép. Én sosem szerettem volna a saját játékomat előtérbe helyezni – sajnos elég sok dobos ebbe a hibába esik. A legfontosabb a harmónia a többi hangszerrel, a szólistával, és ettől még lehet egyedi az én játékom is.

– Pat Metheny, Lee Konitz, Joshua Redman – számos világhírű külföldi zenésszel játszott már együtt. Azóta is jóban van velük?

– Gyerekkoromban Pat Metheny volt a példaképem, a 33-as buszon a konziba menet a walkmanemben mindig az ő zenekara szólt. Akkor még csak álmodoztam arról, hogy egyszer együtt fogunk játszani. Aztán az ezredforduló környékén Pat az egyik magyarországi koncertje után lejött egy kis jam sessionre a Long nevű klubba. Egri János bőgős is ott volt, és nagyszerűt dzsemmeltünk hármasban. Pat a legközelebbi magyarországi koncertjén már minket hívott meg fellépőnek. Nagyon jó barátok lettünk, egy időben arról is szó volt, hogy Paul Vertico távozása után én leszek az együttese dobosa. Soha nem felejtem el a közös zenélést a kiváló énekessel, a nemrég elhunyt Al Jarreau-val sem. Tim Riesszel, a Rolling Stones fantasztikus szaxofonosával pedig a mai napig gyakran lépünk fel együtt New York-i jazzklubokban, például a Blue Note-ban, valamint a detroiti vagy az ottawai jazzfesztiválon.

– Soha nem gondolt rá, hogy külföldön próbáljon meg érvényesülni?

– Sokszor lett volna rá lehetőségem, hogy külföldön maradjak, de itthonról is el tudtam érni, amit szerettem volna. Így is rengeteget utazom, és sok nagyszerű zenésszel játszhatom együtt. Nyilván ha kint élnék, sokkal többet keresnék. Azonban panaszkodni sem szeretnék.

– A magyar jazz-zenészek nagy sikereket érnek el külföldön; hogyan látja, ezt Magyarországon is tudják?

– Nem eléggé. Sokkal nagyobb publicitást érdemelnének a koncertek, a lemezek. Több lehetőséget, támogatást kellene biztosítani a zenészeknek, hogy még több helyre eljussanak. Jukka Perko finn szaxofonost például a Finnair légitársaság úgy támogatja, ha bárhova utazik, állják az útiköltségét. Ami engem illet, a születésnapi koncertemet a Mol támogatja, ami nagy segítség. Jó lenne, ha az ilyen jellegű pártfogókra a jazz-zenészek rendszeresen számíthatnának. Nagyon jóleső érzés ám kimondani külföldön, hogy Magyarországról jöttem. És hozzánk is nagyon sok külföldi látogat el a magyar zenészek miatt.

– Ötvenedik születésnapja alkalmából szeptember 23-án exkluzív nagykoncerten idézi majd fel pályafutása legemlékezetesebb pillanatait a MOM Kulturális Központban. Mire számíthat a közönség?

– A negyvenediken már csináltam ilyet, de az maratoni, négyórás lett. Most kevesebbet idézek a múltból, inkább a jelenre koncentrálok. Több mint harminc vendéget hívtam meg, egytől egyig nagyszerű zenészeket. Közöttük lesz Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, Berkes Balázs, Dés László, Szulák Andrea, Malek Andrea, Oláh Kálmán, Egri János, a fiam, ifjabb Balázs Elemér és még sokan mások.