– Számos távoli földrészen megfordult már, de azt olvastam, már nem látja értelmét az utazgatásnak, mert az ember nem tudja otthon hagyni a démonjait. Ehhez képest láthatóan jól érzi magát Budapesten.
– Való igaz, Budapestet szeretem, már harmadik alkalommal vagyok itt. Ez a város nagyon jól passzol hozzám. Egyrészt mindig remek embereket ismerek meg itt, másrészt van egy tulajdonsága Budapestnek, amit nagyon szeretek: nem fekete-fehér. Ha sétálok az utcán, akkor az egyik ház gyönyörű látvány, a közvetlenül mellette álló viszont látszólag bármelyik pillanatban összeomolhat. Sokszor láttam már ezt az ellentétet afrikai vagy dél-amerikai utazásaim során, de Budapesten ez a fura kettősség, a szépséges bérházaké és a romnak tűnő épületeké békés egységet alkot, nem harcol egymással ez a két különböző világ.
– A magyar irodalomról is olyan jó a véleménye, mint a fővárosunkról? Kiket kedvel a magyar írók közül?
– Mindenekelőtt Bartis Attilát és Márai Sándort említeném meg, bár tőle nem minden tetszett. Krasznahorkait is nagy élvezettel olvastam, Esterházy Péter Harmonia Caelestis és a Javított kiadás című könyvei is tetszettek. Nemrég gondolkodtam el egyébként azon, hogy Lengyelországban mennyire komoly hulláma van mostanában a magyar irodalom fordításának. Az utóbbi években több magyar fordítású könyvet olvastam, mint mondjuk németet. A magyar irodalomnak Lengyelországban nagyon jó a sajtója, és sokkal inkább jelen van, mint számos más európai irodalom.
Karpowicz: ma már nem költöznék vissza a városba
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Ön amhara nyelvből fordít, amit nem sokan beszélnek ezen a környéken. Miért esett épp erre a választása?
– Ezt a nyelvet Etiópiában beszélik, és teljesen véletlenszerűen választottam. Etiópiáról nem tudtam semmi többet, mint amit Ryszard Kapuscinski híres könyvében, A császárban olvashattam. Az egyetemen spanyol szakra jártam, és másodévesen beültem egy előadásra az eső elől. Ez történetesen Etiópia történetéről szólt. Ott derült ki, hogy ez a világ számomra teljesen ismeretlen, miközben nagyon kevéssé afrikai: már a IV. században is épültek itt keresztény templomok, fellelhetők itt ezer éve írt könyvek. Ha nincs a rossz idő, valószínűleg sose tanulom meg ezt a nyelvet, és sosem jutok el Etiópiába.
– Most viszont falun él, és ha jól tudom, nem sok civilizációs luxust enged meg magának.
– Tanulmányaim idején és egy ideig utána is hősies, nagyon intenzív nagyvárosi életet folytattam. Rengeteg ismerős, rengeteg kultúra és sok-sok alkohol, nem ritkán reggel hatig. Amikor megjelent az első könyvem, és kiderült, hogy esetleg meg is élhetek az írásból, akkor rájöttem, hogy nem maradhatok a városban. Valójában nem is egy, hanem két faluban élek. Nyáron egy olyan faluban, ahol a vizet valóban a kútról kell hozni, nincs áram, és a kert végében van csak mellékhelyiség. Ez a dél-lengyelországi falu egyébként elég közel található ahhoz a faluhoz, ahová szintén felnőtt fejjel költözött az önöknél is jól ismert Andzej Stasiuk. A másik faluban viszont, ahol a hidegebb évszakokat töltöm, van minden, víz, áram, még internet is, és még fát se kell vágni. Most, hogy már pár éve falun élek, nem tudom elképzelni, hogy visszaköltözzek a városba. Nagyon kevés úgymond az életerőm, és a város azt is pillanatok alatt kimeríti.
Az író úgy érzi, Budapest passzol hozzá
Fotó: Székelyhidi Balázs
– A környezetváltozás hatott az írására is, például Tolsztojhoz hasonlóan hirtelen felfedezte a paraszti élet értékeit?
– Igazából nem, hiszen tulajdonképpen az összes könyvem nagyvárosban játszódik. De lehet, hogy ha a városban élnék, annak éppen az lenne a hatása, hogy egyáltalán nem írnék semmit. Most azonban van egy regényötletem, ami valószínűleg falun fog játszódni. Ahol lakom, a település legszélső utcájában van egy ház, abban egy hetvenéves öregasszony lakik az ötvenvalahány éves fiával. Évek óta ismerem őket, tőlük veszem a tojást és a tejet. Az asszony özvegy, a fiának sosem volt felesége, ezért csúfolják. Érdekes módon ez a fiú végez el bizonyos nőknek szánt feladatokat a faluban, például ő igazgatja el a virágokat a templomi oltáron. Egyszer mentem hozzájuk vásárolni, és nevetést hallottam kiszűrődni a házukból. Bementem, és megkérdeztem, hogy zavarhatok-e, hiszen úgy hallom, vendégeik vannak. Erre az asszony azt felelte, hogy nagyon rossz a keringése, ezért a fia időnként megcsiklandozza a talpát. Rájöttem, engem érdekel ez a furcsa, de nagyon mély érzelmi viszony az anya és a fiú között.
– Egyszer úgy nyilatkozott, a popkultúra helyettesíti ma a vallást. Mire gondolt pontosan?
– Egyfelől a popkultúra ostoba, lapos, tele van valóságshow-kkal. Másfelől azonban van két nagyon érdekes tulajdonsága. Egy: a popkultúra a létező legdemokratikusabb elképzelés, hiszen „feltalálása” előtt ahhoz, hogy az ember valamiben sikert érjen el, tehetségesnek kellett lenni. A popkultúrában bármelyik idióta érhet el sikereket. Kettő: a vallásnál sokkal hatékonyabban fékezi meg az agressziót. Nem a közvetlen, emberek közötti agresszióra gondolok, hanem a magasabb szintekről, az államok közötti agresszióról vagy a népirtásról. Miközben a popkultúra mégiscsak sok vonását átvette a vallásnak.
Egy kedves mizantróp
Fotó: Székelyhidi Balázs
– Egy interjúban azt mondta, azért is él magányosan, mert túl sok érzelmet igényelnek a regényhősei, akikkel egész nap együtt van. Az ön hősei viszont nem éppen rokonszenves figurák.
– Ez valóban így van, és elő is szokott kerülni az a kérdés, hogy miért nincsenek pozitívabb hőseim, és miért van a legtöbbnek valamiféle visszataszító tulajdonsága. De hát a világ mégiscsak úgy néz ki, hogy minden ember, akit szeretek, vagy aki engem szeret, rendelkezik rossz tulajdonságokkal. Épp ezért adódik mindig az a nehézség, hogy valakit a rossz és kevésbé szeretetre méltó tulajdonságaival együtt tudjunk szeretni és elfogadni. Egyrészt engem nem érdekelne az a világ, ahol mindenkit elvakít a szerelem és nem látják egymás rossz tulajdonságait, másrészt nem hiszem, hogy ez a világ létezik. Az ember nem más, mint adott tulajdonságok csomagja, és a pakknak legalább a fele nem kellemes.
