– Hogyan közelítette meg amatőrként Mózes karakterét? Mi segítette a figura megformálásában?
– Érdekes, hogy a rendező, Zomborácz Virág azért választott ki, mert szerinte az életben olyan vagyok, mint Mózes. Azontúl, hogy ez igaz vagy sem, természetesen nem jelentette azt, hogy csak megjelentem, és úgy viselkedtem volna, ahogy általában szoktam. Az első próbaforgatási napon például halálra voltam rémülve, ott nem is adtak semmilyen szöveget a kezembe. A felkészülés során leginkább saját környezetemből merítettem, aztán a forgatáson elkezdtem bohóckodni, mert nem tud az ember ilyenkor nem szerepet játszani. A profi színészek persze sokat segítettek, Gálffi László például a forgatás előtt beszédórákat is adott nekem. Ott is szóba került, hogy nyissam ki jobban a számat, de a beszédmódom a habitusomból fakad, mert gyerekkorom óta igyekszem a fogaimat takarni. Kiskoromban nem bírták rám erőltetni a fogszabályozót. Aztán pedig gátlásba fordult mindez.
– Korábban már sokszor említette, hogy sosem voltak színészi ambíciói. Mi a filmes kaland legnagyobb tanulsága?
– Számomra a forgatás maga hatalmas élmény volt, az intenzitását nem lehet semmivel felülmúlni. A filmezés olyan dolgokat hozott ki belőlem, amit csak többéves meditációval képes előhívni magából az ember. Azt hiszem, az Utóélet elkészítésével egy kicsit jobban megismertem magamat, és azt, hogy mire vagyok képes.
– Karlovy Varyban, a világpremier után éppen együtt ültünk egy kávézóban, amikor egy vadidegen odalépett, és őszinte örömmel gratulált önnek a teljesítményéhez. Akkor is megkérdeztem: az elismerések fényében eztán sincsenek színészi tervei?
– Továbbra sem hajtom ezt a szakmát, nem vágyom a szereplésre. Ha valaki megkeresne egy fantasztikus, lehengerlő forgatókönyvvel, azért elgondolkodnék a lehetőségen. Egyébként már kerestek is meg egész estés filmmel, de abból végül nem lett semmi a részemről. Pálfi György és Peter Strickland filmjeit nagyon szeretem a magyar rendezők közül, bár amiket eddig rendeztek, azokban nem igazán tudtam volna elképzelni magamat.
– Milyen volt Karlovy Varyban visszanézni saját magát a vásznon?
– Nagyon jó élmény volt a díszbemutató, tényleg remek hangulat volt, a nézők értették a film humorát. Ettől én például tartottam, mert a forgatókönyvet olvasva nem volt egyértelmű, hogy miképp jelenik meg vásznon a leírt humor. Mint ahogy a szellemként visszatérő apa figuráját is másképp képzeltem el, de a filmben szerencsére ez is nagyon jól működik. Az a jó az Utóéletben, hogy másképp szerintem nem lehetne jól megfogni egy ilyen műfajú filmben egy olyan érzelmi dimenziót, mint a halál, mint a szellemként ábrázolás. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem hiszek a szellemekben. A vásznon magamat viszontlátni pedig azért nem okozott problémát, mert sokkal inkább a karaktert, Mózest láttam a filmben. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy mire a mozibemutató eljött, már számtalanszor láttam magamat a kontrollmonitoron meg a vágószobában. Egyébként őszintén mondom, hogy nagyon jó, családias hangulatú volt a forgatás, és többször is előfordult, hogy Pohárnok Gergely operatőr, akivel ugyanabba a fotósiskolába jártunk, megkérdezte egy-egy beállítás után, hogy tetszik-e, amit a kontrollmonitoron látok.
– Mielőtt zenésznek állt, ezek szerint fotós tervei voltak?
– Igen, korábban jobban érdekelt a fotózás, de aztán amikor az analógot felváltotta a digitális fotózás, ez valahogy elmúlt. Ez nem jelenti azt, hogy manapság ne fotóznék, ha olyan helyzetben vagyok, megszállottként vagyok képes kattintgatni. És azért nem mondanám a zenélésre sem, hogy karrier – sokkal inkább szerelem. Eléggé szűk rétegnek csináljuk a zenét, a zenekarunk a 12z (onetwozed) elektronikus zenét ötvöz szabad improvizációval. Havonta egyszer-kétszer lépünk fel, és már lemezt is adtunk ki, valamint filmzenéket is készítettünk.
