– Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki szinte az utcáról beesve kulturális intézményt nyisson külföldön. Mi vezetett ehhez a lépéshez?
– Igaz civilként, de talán nem annyira az utcáról: korábban egyebek közt a budapesti Lengyel Intézetnél és a krakkói főkonzulátus programirodájában dolgoztam. Munkám során alakult ki az a benyomásom, hogy nálunk nem feltétlenül a szakmai szempontok számítanak, ha a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséről van szó. Félig lengyelként másfajta szemlélettel is találkoztam, és ezt akartam átültetni a gyakorlatba. A Krakkói Magyar Centrum évi 3-4 millió forint működési költséget igényelt, ami elképesztően alacsony összeg, főleg annak fényében, hogy tíznél is több rangos eseményt tudott szervezni évente, valamint együttműködni olyan rendezvényeken, ahol Magyarország díszvendégként lehetett jelen. Az egyik legnagyobb sikerünk, hogy a magyar fotográfia egyik legnagyobb külföldi bemutatkozása éppen Krakkóban volt. Több mint 1500 négyzetméteren 25 alkotó 300-nál is több képe szerepelt a krakkói nemzetközi fotóhónap programjában. Említhetem azt is, hogy Lengyelországban létrehoztuk Európa legnagyobb utazó magyar filmfesztiválját. Nem tudok olyan más magyar filmszemléről, amely évről évre egy országon belül tíz nagyvárosban mutatja be a legújabb hazai filmtermést. A lengyel városok pedig maguktól jelentkeztek egymás után, hogy szeretnének részt venni benne. Ez is példázza, hogy nem olyan nagy befektetéssel is komoly érdeklődést lehet kiváltani. Varsón kívül pedig csak itt, Krakkóban létezett hivatalos magyar nyelvtanítás. Tizenöt év alatt több mint négyszáz lengyelt tanítottunk meg magyarul. Ezért is volt értelme fenntartani Krakkó belvárosában a telephelyet, mert a helyiek tudták, hogy hová kell fordulniuk, ha a magyar kultúráról van szó, függetlenül a magyar politikai változásoktól.
– Ilyen sikerek ismeretében még inkább adódik a kérdés: miért zárta be tavaly mégis az irodát?
– Folyamatosan abban reménykedtem, hogy egy idő után nem kell ösztöndíjakból és más munkákból fenntartom magam azért, hogy a szívügyemnek tekintett missziónak is áldozni tudjak. Félig lengyel vagyok, félig magyar, és imádom, amikor a két ország szülöttei egymásra találnak a kultúrán keresztül. Csodálatos például átélni, amikor a Sebő együttes zenél az egyik leghíresebb lengyel entro-rock zenekarral, a Brathankival. Azt hittem, ha sikerül bizonyítani a szakmai helytállást, és az állam is látja, hogy pici támogatással milyen eredményt tudna rajtunk keresztül elérni, akkor egy idő után majd megszilárdulhat a helyzetünk az állandó támogatásnak köszönhetően. Sajnos nem így lett.
– Nemrég viszont ismét megnyitotta a kapuit a magyar konzulátus Krakkóban. Nem váltja ki ez a centrum szerepét?
– A magyar kultúrdiplomácia egyik vesszőparipája, hogy hatalmas épületeket kell fenntartani külföldön, hogy impozáns módon képviseljék a kultúrát. Mára azonban ennek az ellenkezőjét tapasztalni a nemzetközi kultúrdiplomáciai életben. A lengyelek is rendkívüli módon lecsökkentették az utóbbi években az adminisztrációt és az irodák fenntartási költségeit, s a megtakarított pénzeket a programokra csoportosították át. Véleményem szerint lenne tehát pénz, csak okosabban és hatékonyabban kellene felhasználni az erőforrásokat.
---- Melegmaffia és szakértelem ----
– Úgy tűnik, a lengyeleknél a színház ma is komoly ügy. Mit érdemes tudni az ön által is említett lengyel színházi új hullámról?
– 1990 után nagyon sajátos helyzet alakult ki a lengyel dráma területén. Az a metaforikus, áttételesen politizáló nyelv, amelynek Mrozek volt az egyik világszerte ismert képviselője, nem működött többé. Teljesen új világ jött, a vadkelet, és mindaz a sokszor szörnyűnek bizonyuló jelenség, amit a rendszerváltás utáni évek hoztak magukkal. Erre a változásra először a rendezők reagáltak, akik az ezredfordulón klasszikus műveket állítottak színpadra nagyon modern, naturális felfogásban. Ez egyfajta leszámolás is volt a Lengyelországban időről időre erőre kapó romantikus hagyománnyal. Az új brutalizmus nevében a színpadon átvette az uralmat a ronda beszéd, a szabadosság. Ezek a rendezők viszont nem rendeztek kortárs lengyel drámákat, egész egyszerűen azért, mert szerintük ilyenek nem léteztek akkor. A kilencvenes évek második felében Tadeusz Slobodzianek volt az első olyan kortárs lengyel drámaíró, aki szinte berobbant a közéletbe több drámájával is, egyebek között a Merlinnel és a Miklós cárral. Ezek mind az év drámái lettek. Ugyanő 2003-ban létrehozta a Drámalaboratórium nevű műhelyt, ezzel aztán nagy viszály alakult ki a rendezők és a drámaírók között, amely a mai napig tart. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az egyik oldalon ott az ultraliberális színjátszás, a másikon a hagyományos lengyel drámairodalom továbbéltetői, Slobodzianekkel az élén, akinek nem egy tanítványa maga is kiváló szerzővé vált. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy ezeknek a kiváló szerzőknek a darabjait nem a legjobb rendezők viszik színpadra, mégis nagyon népszerű művekké váltak a közönség körében.
