Szerintem, nem tudom, ez az én véleményem, a lakosság írd és mondd cirka egyharmadát, kövezzetek meg, igenis ott kell hagyni az ároknak a, értitek, az út szélén. Mert ha nem, akkor a többi életképeseket is így le-, így lehúzzák a célba éréstől – politikusi szavak ezek. Bizalmas körből valók, szégyenletesek. A bennük tükröződő felfogás megcsúfolása a kereszténységen alapuló szolidaritásnak, cinikus semmibevétele, megvető lekezelése annak az erkölcsi alapnak, amely, ha csak a hasznossági szempontot nézzük, a társadalom egyik hosszú távú megtartója. Igazából nem kizárólagosan politikai szemlélet ez, hanem valóságos ragályként terjedő felfogás. Bomlástermék.
A Mohácsi testvérek legújabb darabjában az öreg Ördögh szájából az operabál csevegéssorába illesztett monológjában hallhatjuk a fenti kijelentéseket. A rendező erre az alapra, a közöny, a cinizmus, az ostobaságig végletessé tett önzés hármasságára húzza fel az előadást. Olyan téma ez, amelynek, ha valaminek, fontos helye lehetne a hazai színpadokon. Ezért is sajnálatos, hogy a többek között a Hamupipőke, a Szentivánéji álom motívumaival vegyített operettparódia elsősorban kompozíciós, szövegalkotási hibái miatt a felejthető produkciók sorát gyarapítja.
Az első felvonás operabáljának szerelmi és maffiaszálakkal átszőtt színpadi manifesztációja terjengős, bizonyos pillanataiban széteső, mintha olykor néhány jónak gondolt tréfa, poén kedvéért a szerkezeti problémák kezelésén is nagyvonalúan átlépne a rendezés. A balatoni hekksütöde vonzáskörzetében játszódó második és a repülőtéri hangárt helyszínéül választó harmadik felvonás kétségtelenül összeszedettebb, ám mindez kevés, s nem véletlen, hogy a közönség egy része is a lábával szavaz, sietve távozva valamelyik szünetben.
Az előadás erőtlenségének másik fontos oka a zavaróan sok önismétlés; fájóan hiányzik – hogy csak két korábbi Mohácsi-rendezést említsünk – az Egyszer élünk vagy a tavaly ugyanitt bemutatott E föld befogad mélysége. A kapkodás látható jelei, a százszor, ezerszer felhasznált poénok, szóviccek ismételt hadra fogása, a rontott nyelvi regiszterben rejlő lehetőségek s az ehhez kapcsolódó, szűk mezsgyét kiszabó korlátok, a bevált, ám idővel törvényszerűen ellaposodó Mohácsi-patronok (és Parti Nagy-patronok) nyomán szinte törvényszerű is a kudarc.
Ami kárpótol minket, az a színészi játék minősége. Az öreg Ördögh (Debreczeny Csaba) agresszivitással kevert lakájjelleme, az Ördögh öreganyjának (Pogány Judit) szárnyaló butasága, Mizse Lajos (Csuja Imre) ösztönösséggel elegyedő rutinos cinikus életfilozófiája hiteles, kézzel fogható. Pontosan eltalált, szép alakítások ezek, akár Takács Nóra Diána egyszerű, erőszakosan célratörő Kozma Jennyje, Für Anikó vagyonos, szétszórt Kenedicsnéje, Nagy Zsolt izmos-naiv Paolója, Baksa Imre árulásra rutinosan kész Vadász Stüszije. Nem csalódhatunk Kovács Márton zenéjében sem. Mohácsi András díszlete, Remete Kriszta jelmezei ötletesek, szépek.
(Kovács Márton – Mohácsi testvérek – Parti Nagy Lajos: Köd utánam. Örkény István Színház. Rendező: Mohácsi János.)
