Jó néhány éve tudok a kéziratról, mert Müller Péter Sziámi mesélt róla, meg azért is, mert amikor egy nehezen felejthető éjszakán a Balaton együttes a pajtánkban játszott, és reggelig az idő ment el, nem a fiúk, Dönci időnként félrehúzódott, és lelkesen körmölt valamit. Hogy mit, az most már – jó néhány évvel a szerző halála után – könyv formájában is olvasható. Íme a korpusz: Dénes József: Szökésben – Dönci visszaemlékezései (Jaffa Kiadó, 2016).
Mondja néha az ember valakire, mert jól hangzik, hogy ha akadt köztünk zseni, hát ő volt az. Többnyire az illető halála után persze, mert az élő géniusszal nehezebb zöld ágra vergődni, gyakran goromba és mogorva, esetleg konkrétan antiszociális, még a csillártól is függ, és folyamatosan az őrület határán egyensúlyoz. Nekem könnyű volt gyakorta lezseniznem a Döncit már a nyolcvanas években is, mert nem voltak vele szemben sérelmeim. Sőt, azon túl, hogy tátott szájjal bámultam, amikor az elmaradhatatlan dekkel a szája sarkában belevágott a Hello Baby kezdetű Európa Kiadó-megaslágerbe, vagy éppen Bachot játszott egy lepukkant csehóban, nagyon jó embernek gondoltam, tartottam. Senkitől annyi segítséget, biztatást, szeretetet nem kaptam zenei téren, mint tőle. Az azóta szintén elhunyt remek gitáros, Gasner János volt még ilyen tanító, az élők közül pedig Kirschner Péter.
Abban, hogy a valóban folyvást Szökésben lévő, Kifulladásig élő, igazi Rock and Roll Állat Dönci mindenekelőtt egy Kárhozatra ítélt valódi Istenkereső Ember volt, a könyve csak megerősített. Zsenialitásába vetett hitemet szintén, ugyanis Dönci nem „csak” egy bitang jó gitáros volt, aki intézetis külvárosi srácként hajnali részegségek során ámulatba ejtette a belvárosi értelmiség krémjét a meglátásaival, de jól is írt, amint az most kiderült, méghozzá fényesen. A Szökésben az első oldalakon beszippant, aztán meg nem ereszt. Az is csak úgy a mű felénél jutott eszembe, hogy olyasvalakinek, aki „outsiderként” olvassa, jelent-e egyáltalán valamit mindez, és a szövegtest vajon képes-e magával ragadni a semleges olvasót, és mi lehet a helyzet ebben (abban) az esetben az úgynevezett irodalmi értékkel, nem is beszélve arról, hogy mi lesz majd ötven év múlva (szavatosság), hogy csak egy röpke intervallumban gondolkozzunk? Mihez kezd vele a beazonosítás (valljuk be, bennfentesség) lehetőségétől megfosztott nyájas, ki nem ismerhette ezeket a csajokat, a szürreális (ám hiperrealistán ábrázolt) srácokat, a nyolcvanas évek budapesti szubkultúráját és undergroundját, mert ugyan akkor volt fiatal, ám diszkóba járt, nem a Fiatal Művészek Klubjába, így aztán ha jó esetben később szembejött vele Bereményi Vadnai bébije, nem tudhatta, hogy a főhős egy másik kulcsfigura, nevezetesen a Dixi, és kik múlatták az időt a Kárpátiában. És főként mi lesz azokkal, akiknek koruknál fogva lövésük sem lehet arról, hogy mit kiabált a hatvanas években a szódás és a jeges, nem ismerik a korabeli szlenget, el sem tudják képzelni, hogyan zajlottak a dolgok internet nélkül, és soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy van-e élet a Földön a rock and rollon túl, amely persze nem egy tánc, hogy még cifrázzuk is.
Elég hamar megnyugodtam. Nekik is jó lesz, kapnak egy kordokumentumot a korabeli valóság egy valószínűtlen szeletéből, szerelmet, kalandokat, humort, az urban legendbe azóta szervesen beépült anekdotákat, őszinteséget és egy kemény túladagolást nyitottságból és elfogadásból. Döncit minden érdekelte a cigány folklórtól a taóig. Egy beszűkült világban szárnyalt faltól falig, na meg jócskán a falakon túlra is. Alkohollal, droggal, hamar elvesztett illúziókkal. Aztán az történt, mint Szindbáddal. „Sokat utaztam, most elfáradtam.” A Szökésben egyáltalán nem száraz anyag, sőt, de nem is mitizál. A szabadság fürkészésének pompás és megrázó lenyomata, azzal a Döncihez egyébként is közelálló József Attila-i attitűddel, hogy kész a leltár, sziasztok.
A kérdések persze maradnak, míg csak töprengő-tomboló emberek élnek a Földön, így valahogy, döncisen: „Hogy mi a szabadság? A korlátlan gyönyör világa? Netalán a józan önkorlátozásé? A Korán válaszát keressem e kérdésekre, vagy kiigyam a szenvedés poharát, ahogy Jézus tette? Esetleg kiirtsam magamból a vágyakat Buddha receptje alapján? Vagy a Tao, azaz az Út ad erre feleletet? Tanulmányozzam-e a Védákat? Legyek a Törvény kerítésén belül, Mózes útmutatása alapján? A Zen véletlenszerű pofonjaitól nyerjek világosságot? Az efféle kérdések homályosan – nem tételesen, fogalmi szinten – formálódnak meg bennem a szabadság elnyerésének első fokán.” És itt nyilván belehasít az egészbe az a legendás, jasszos fütty a Rendőrlány című számból. Dönci gyászszertartása, amint az várható volt, pillanatok alatt ünneppé változott, az elhunyt végakaratának megfelelően és azzal tökéletes összhangban. Zenészek, hívők és ateisták, barátok, ápoltak és csavargók egy réten. Őz Zsolt hófehér kesztyűben gitározik. Így megy ez.
