A nagy ravaszdi Shakespeare William korában virágba szökkent a színházi élet, és ő maga volt a főnök, ez tagadhatatlan. Így aztán teljesen érdektelen a nemi identitása, meg hogy többen voltak-e vagy sem, a művek azóta is önmagukért beszélnek, és alighanem így lesz ez egészen addig, míg az utolsó kultúrlény is fel nem adja ezen a földön. A komoly színházi pezsgésen túl azonban egyéb művészeti ágakra is ráköszönt az aranykor, a festészettől a költészetig. Így aztán természetesen felragyogott a zene is, az utcai balladáktól a madrigálokig terjedő skálán szólt a muzsika, boldog-boldogtalan énekelt és táncolt, mint egy rendes, a reneszánszot illusztrálni kívánó filmben. Mindez persze nem csoda, a súlyos pszichotikus, valamint köszvényre utaló jeleket mutató VIII. Henrik után lánya, I. Erzsébet került a trónra, így Anglia kissé fellélegzett, a művészek pedig olyan intenzitással fogtak bele a munkába, mint előtte még soha. Ami érthető is, hiszen nem sokkal korábban még az is komoly sikernek számított, ha az alkotónak a helyén maradt a feje, nemhogy holmi a capella komponálására adja.
A késő reneszánsz nagyszerű zeneszerzőinek, például Thomas Morley-nak – a szobrászokkal szemben – azért komoly fejtörést okozhatott, hogy mi is szülessen benne újra az antik görög és római zenekultúrából, de szerencsére a humanizmus eszméjéből bőven lehetett meríteni. A reneszánsz zene a laikusnak első hallásra nem tűnik túl változatosnak, de nagyon bele lehet szeretni, talán elsősorban éppen a látszólagos egyszerűsége és emberközelisége miatt. Aztán persze jött a barokk, és vitt mindent, mint a piros ász, de azért jó kis korszak volt ez, és valakiknek meg is kellett ágyazniuk ahhoz, hogy Bach, valamint az elődeitől még többet beszippantó Vivaldi hangos Jó reggelt!-tel köszöntsön Istent és embert. Shakespeare egyébként éppen négyszáz évvel ezelőtt adta vissza lelkét teremtőjének, és ebből az alkalomból az egészen kiváló BBC Radio 3 egy The Sound of Shakespeare című sorozattal tiszteleg halhatatlan emléke előtt. A Warner Classics remekbe szabott Erato-szériájában ugyanakkor megjelent egy azonos című tripla cédé, amelytől, aki meghallgatja, garantáltan kedvet kap egy kis időutazáshoz. Már kézbe venni is élmény az elegáns kiadványt, de aztán jön a java, egy pazar séta az utcáktól a Globe Színházig.
Az éppen harmincesztendős hegedűművészt, David Aaron Carpentert a YouTube népe is ismerheti arról a felvételről, amelyen éppen közelharcba bocsátkozik egy negyvenötmillió dollárt érő Stradivarival. Ez azonban csak egy tagadhatatlanul szórakoztató szegmense pályafutásának, bár az is igaz, hogy nem egy félős alkat. Például simán eljátssza Vivaldi A négy évszakának szólóhegedű-szólamát mélyhegedűn, ami azért nem vaskalapos hozzáállás a matériához. Ráadásul egy olyan albumon, amelyiken nem is négy, de mindjárt tizenkét évszak száll el felettünk alig nyolcvan perc alatt. Ez úgy lehetséges, hogy Carpenter és a Salome kamarazenekar The 12 Seasons (Warner Classics, 2016) című lemezén a „klasszikus” évszakok mellett még két, Vivaldi által inspirált darabot is átnyújt a hallgatóságnak. Méghozzá nem is akármilyeneket. Alexey Shor orosz–amerikai zeneszerző Four Seasons of Manhattan című tizenkét perces darabja kis híján még a hová tűnnek télen a vadkacsák a Central Parkból kezdetű örök salingeri kérdést is megválaszolja, oly plasztikusan lüktet benne a városmag, korunk Gershwinjének hallatán pedig még maga Woody Allen is letenné egy pillanatra a klarinétot. Shor műve – fogalmazzunk így – a középső tétel a lemezen, ekkorra már lecsengett a The Four Seasons of Buenos Aires Astor Piazzollától, bár egy darabig még hordozzuk magunkban. Ahogy az igazi, a korai tangó a Río de la Plata (szurkolóknak River Plate) partján belesikít a fülledt nyári éjszakába.
A tangó, amely a rock and rollhoz hasonlatosan nem csupán egy tánc. Hanem szex, virtus és vallás. Ahogy Kipling írja a Kimben, ami nem a Disney-nek való: „Mikor én tizenöt éves voltam, sahib, már lelőttem egy embert, s nemzettem egy embert.” De nézzük még pontosabban, a legautentikusabb forrásból. Jorge Luis Borges A tangó története című esszéjében olvashatjuk: „Ezek a sivár életű férfiak, a gauchók, továbbá a La Plata s a Paraná folyó mentén, Buenos Aires külvárosaiban élő emberek akaratlanul is vallást teremtettek, melynek megvannak a maga mártírjai, a maga mitológiája, s amely nem egyéb, mint a bátorságban való vak- és szilárd hit, a gyilkolásra s a halálra való hajlandóság. Ez a vallás oly régi, mint a világ, ám a mi országainkban pásztorok, mészárosok, hajcsárok, szökevények és betyárok fedezték fel, s élték át újra. Ennek a zenéje lelhető föl az estilókban, a milongákban és az első tangókban.”
És persze Piazzollánál és ezentúl már Carpenter hegedűjében. Így jutottunk el az utcai balladáktól az utcai balladákig.
