A gőg áldozata lett Semmelweis Ignác

Szifilisz, vérmérgezés, négyszeri exhumálás – halála után sem nyugodhatott békében az anyák megmentője.

Nem Semmelweis volt az első orvos, aki arra gyanakodott, hogy a gyermekágyi láz valamiféle fertőzés következménye. Például az aberdeeni Alexander Gordon doktor már 1795-ben leírta: „kínos beismerést kell tennem, sokszor én magam közvetítettem a fertőzést az asszonyok között.” Az 1809-ben született amerikai Oliver Wendell Holmes pedig 1843-ban – négy évvel az előtt, hogy Semmelweis bevezette a klórvizes kézmosást – egy bostoni orvosi folyóiratban publikálta azt a saját megfigyelésein alapuló tapasztalatot, mely szerint az orvos maga közvetítheti a fertőzést a szülő nők között. Ám ahogy később Semmelweisnek, úgy a maga idejében Holmesnak sem hittek a neves klinikák híres orvosprofesszorai. A gyermekágyi lázat az anyatejjel, a szennyezett levegővel, olykor a csillagok állásával hozták összefüggésbe.

Semmelweis a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését 1858-ban cikksorozatban publikálta az Orvosi Hetilapban. 1860-ban megjelent főműve, a Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése). Mivel álláspontja süket fülekre talált, nyers hangú nyílt leveleket írt a véleményét el nem fogadó szülészorvosoknak – vagyis Európa szinte valamennyi neves professzorának. Sieboldot, a göttingai egyetem szülészeti tanárát például így ostorozta: „Tanácsos Úr a gyermekágyi lázra vonatkozó tévedések terjesztésével bűnössé tette magát (…). Nem az én nézetemen lenni annyit tesz, mint gyilkosnak lenni.”

Scanzoni würtzburgi professzorhoz írt nyílt levelében pedig így fogalmazott: „Az ön tanítása, Tanácsos Úr, hullákon, tudatlanságból legyilkolt gyermekágyasokon épül fel…”

A levelek hatására kollégái még inkább szembefordultak a nézeteivel, tézisét egy rögeszmés, összeférhetetlen ember hóbortjának tekintették. A 1848-as szabadságharc aztán kapóra jött a bécsi orvosoknak, hogy megszabaduljanak „kellemetlenkedő” magyar kollégájuktól. 1849-ben járt le megbízatása a bécsi közkórházban, és hiába kérte, nem hosszabbították meg a szerződését. A csalódott orvos elhagyta Bécset, Pestre költözött, és 1851-ben átvette a Szent Rókus Kórház szülészeti osztályát, ahol 0,85 százalékra szorította vissza a gyermekágyi lázban elhunytak arányát.

Semmelweis az 1860-as évek elején kezdett furcsán viselkedni – mint később kiderült, ekkor már a paralysis progressiva, azaz a harmadik fázisú szifilisz talaján kialakult agysorvadásban szenvedett. A vérbajt valószínűleg évtizedekkel korábban egy szifiliszes beteg boncolása során szerezte, amikor megvágta az ujját. Halála előtt néhány évvel látványosan öregedni kezdett, és furcsa idegrendszeri tüneteket produkált. Szórakozott és bőbeszédű lett, olykor ok nélkül elsírta magát, illetlen kifejezéseket használt, szokatlanul sokat evett és dühkitörései voltak.

Benedek István Semmelweis betegsége és halála című tanulmányában így ír erről a korszakról: „Baráti körében is elviselhetetlenné vált a modora: rettegtek attól a szenvedélyes vihartól, amivel igazát magyarázta és vélt vagy tényleges ellenfeleit pocskondiázta (…). Vitairataiban a legszélsőségesebb személyes sértésektől sem riadt vissza.”

A Magyar Hírlap 1906-ban megjelent cikkében ez olvasható az orvos betegségével kapcsolatban: „Felesége csak 1865. július 13-án vette észre, hogy (Semmelweis) elméje megháborodott. Ekkor eltiltották a betegek látogatásától. Természetesen ez csak ravaszsággal sikerült. Kocsiba ültették az inasával, az inas bement azokba a házakba, ahol Semmelweisnek betege volt, s mindig azzal tért vissza, hogy senki sincs otthon, mert a beteget elszállították.”

Ezután került sor a cikkünk elején leírt, végső epizódra: Semmelweis a bécsi szanatóriumban magányosan, kínok közt halt meg. Bár néhány éven belül szellemileg teljesen leépülve meghalt volna szifiliszben, a halálát a verés és a lekötözés következtében kialakult vérmérgezés okozta. Azaz Semmelweis ugyanabban a betegségben hunyt el, amely ellen életében annyit küzdött. Semmelweis haláláról a korabeli lapokban alig emlékeztek meg, temetése szűk körben zajlott. Mivel korábbi nyílt levelei miatt a családja is szégyenkezett, felesége a nevét Szemerkényire változtatta.

Halála után sem nyugodhatott

Semmelweis Ignácot először Bécsben, a schmelzi temetőben helyezték örök nyugalomra, és – ahogy a Semmelweis arca című filmből is kiderül – szokatlan módon, négyszer is exhumálták. Először 1891-ben, amikor a bécsi temetőt a város terjeszkedése miatt felszámolták. A maradványokat Bécsből hazaszállították, és a Kerepesi úti temetőben – ahol Semmelweis elhunyt gyermekei is feküdtek – helyezték el.

A következő exhumálásra 1894-ben került sor. Ekkor már Semmelweis gyermekágyi lázra vonatkozó téziseit tudományos tanok igazolták, így aztán drága síremléket emeltek neki, és nemzetközi gyűjtést kezdeményeztek Semmelweis köztéri szobrának felállítására. Rengetegen adakoztak, többek között az a Joseph Lister, aki számos antiszeptikus sebészeti eljárást vezetett be. Azaz lényegében ugyanazt tette, mint Semmelweis, csak mivel addigra Pasteur már felfedezte a mikroorganizmusok létezését, Lister igazát senki nem kérdőjelezte meg. (Stróbl Alajos szobrát 1906-ban állították fel az Erzsébet téren, 1948 óta azonban a Szent Rókus Kórház előtt áll.) A maradványokat átszállították a díszsírhelyre, és 1894 szeptemberében nemzetközi vendégsereg előtt avatták fel a márvány emlékművet.

Harmadszor akkor hantolták ki a koporsót, amikor 1929-ben az úgynevezett művész-író parcellába szállították.

Negyedszerre 1963-ban a család kérésére exhumálták Semmelweis testét. Az Országos Orvostörténeti Könyvtár a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum megalapítása kapcsán arra kérte a családot, hogy hadd végezzék el a maradványoknak a Semmelweis halálának a körülményeire fényt derítő antropológiai vizsgálatát. A vizsgálatot végző Bartucz Lajos antropológus a koporsó felnyitása során megdöbbenve tapasztalta, hogy Semmelweis földi maradványai kettős koporsóban voltak eltemetve, amelyből a külső is gyermeki méretű, mindössze 142 cm hosszú volt. (Valószínűleg a schmelzi exhumáláskor tették át a csontokat a kisméretű kettős fémkoporsóba.) A másik váratlan meglepetés pedig az volt, hogy a koporsóban gyermekcsontok is voltak. Mint később kiderült, az orvos 1858-ban, egynapos korában elhunyt Ignác fiának és az 1860-ban, négy hónapos korában elhalt Mária lányának maradványairól lehet szó, amelyek a családi kriptába helyezéskor kerültek a koporsóba.

Bartucz Lajos antropológus a csontok vizsgálata során megállapította, hogy Semmelweis 165 centiméter körüli termetű, igen vaskos csontú, zömök alkatú, széles vállú, kerek fejű ember volt, akinek csontjain betegségéből eredő kóros elváltozások is felfedezhetők voltak.

Mielőtt a maradványokat újból sírba helyezték volna, Bartucz gipszmásolatot készített a koponyáról. Kustár Ágnes, a Magyar Természettudományi Múzeum antropológusa és Balikó András szobrászművész ez alapján a legmodernebb technikával készítette el Semmelweis arcrekonstrukcióját. A munkához tavaly, Semmelweis halálának százötvenedik évfordulója alkalmából kezdtek hozzá a Magyar Természettudományi Múzeum antropológiai műhelyében.

Az általuk megalkotott arc a negyvenes évei közepén járó Semmelweist ábrázolja, akinek a betegség még nem torzította el a vonásait.

Semmelweis felfedezésével megelőzte a korát. A tudomány fejlődése paradigmaváltások sora, Semmelweisnek éppen az lett a veszte, hogy kortársai tudatlanságból, gőgből elutasították a nagy elme előremutató, ám az adott kor tudását túlhaladó felfedezését. Semmelweis földi maradványait a negyedik kihantolás után az orvostörténeti múzeummá berendezett budai szülőházának kertjében, az épület falában helyezték végső nyugalomra.