Tíz hónapon keresztül teljes erőbedobással gyilkolták egymást a francia és német katonák Verdun városa mellett, mégsem tudtak pontot tenni az első világháború – vagy ahogy akkor hívták, a nagy háború – végére, ehhez további két évre volt szükség. A verduni csata azonban így is a francia áldozatvállalás szimbóluma lett.
A világháború 1914-es kitörésekor a hadviselő felek még abban bíztak, hogy gyors offenzívával legyőzhetik az ellenfeleiket, azonban csalódniuk kellett. A résztvevők ugyanis megerősítették a védelmi képességeiket, így Nyugat-Európában megmerevedtek a frontok.
Így történt ez a háború első évében Verdunnél is: a város ellenállt a támadásnak annak ellenére, hogy a németek itt vetették be először a Kövér Berta névre keresztelt mozsárágyújukat: ezek 110 kilogramm robbanóanyaggal töltött 930 kilogrammos lövedéket lőttek ki, akár 14 kilométer távolságra.
A sikertelen akció után a németek Ypres-t vették célba, de ott sem sikerült az áttörés. Ekkor még úgy tűnt, hogy a németek inkább a keleti területekre koncentrálnak.
Miután Erich von Falkenhayn, a német császári hadsereg főparancsnoka 1915 végén elfoglalta Szerbiát, sikerült meggyőznie a császárt, hogy innentől már a nyugati frontra kell koncentrálniuk. Ő kapta a feladatot, hogy elkészítse a francia csapatok megsemmisítésének tervét, amit korántsem bízott a véletlenre.
Mivel az eredeti koncepciója az volt, hogy a franciák akkor győzhetők le, ha jelentős veszteségeket szenvednek, a kivéreztetés jegyében olyan helyszínt keresett a csatához, ahol a környezeti körülmények egyértelműen a németeknek kedveznek. Verdun-sur-Meuse városa ideális terepnek látszott, mert a francia csapatoknak itt csak egy utánpótlási vonaluk volt, szemben a németekkel, akiknek még vasúton is biztosítani lehetett az ellátást. Emellett a németek óriási tűzerővel indultak neki a csatának: 1916 elejére hatalmas mennyiségű fegyvert halmoztak fel az offenzívához.
A német erők február 21-én rendkívül intenzív támadást indítottak: tíz óra alatt közel ezer ágyúból egymillió lőszert használtak fel, a csatazaj pedig olyannyira hangos volt, hogy a korabeli beszámolók szerint még 160 kilométeres távolságból is hallható volt az ágyúdörej. Majd a gyalogság következett: a német katonák gránátokkal és lángszórókkal tisztították meg a francia lövészárkokat, és folyamatosan haladtak előre.
Habár a francia titkosszolgálat időben értesült a német hadművelet tervéről, a támadás intenzitása meglepte a katonai vezetést. Kezdetben két francia zászlóalj még valamelyest feltartotta a támadókat, végül kénytelenek voltak ők is visszavonulni, így a németek február 23-ára már több mint négy kilométert haladtak előre.
Másnap megérkezett az erősítés a franciákhoz. Édouard de Castelnau tábornok Philippe Pétaint nevezte ki a verduni körzet parancsnokává, és a második francia hadsereget a területre rendelte. A szerencse most már a franciák mellé szegődött: hóvihar alakult ki, ami megnehezítette a németek előrenyomulását, a franciáknak pedig lehetővé tette, hogy kilencvenezer katonát szállítsanak Verdunbe. Tovább nehezítette a németek helyzetét, hogy a kialakult sártengeren a tüzérségi ütegeiket csak nagyon nehezen tudták előrevinni, így a gyalogságuk tüzérségi fedezet nélkül maradt: a német áldozatok száma innentől megugrott.
Most már taktikát váltottak a németek: a szárnyakra csoportosították az erőiket, így a verduni erődítményrendszer több fontos pontját is elfoglalták. Pétain ekkor azt tervezte, hogy a megmaradt csapatait szétosztja a védelmi vonalon, de ekkor leváltották a tisztségéből. Már-már úgy látszott, hogy a németek javára billen a hadiszerencse, amikor július 1-jén megkezdődött a britek somme-i offenzívája a németek ellen annak érdekében, hogy a francia alakulatokat tehermentesítsék.
A lépés sikeres volt: jelentős német haderőt sikerült elvonni Verdunből, majd október 21-én a franciák nagyszabású tüzérségi támadást indítottak, amelyet gyalogsági roham követett. Most a németeknek kellett folyamatosan hátrálniuk. A franciák utolsó rohama december 11-én indult, egy hét után pedig oda szorították vissza a német csapatokat, ahonnan februárban megindították a támadást.
A verduni csata óriási emberveszteséggel járt: francia oldalon 163 ezer, a német oldalon 143 ezer halottat számoltak. Mindehhez a nagy kaliberű mozsárágyúk mellett be kellett vetni a kor haditechnikai vívmányait is. A németek először az ypres-i csatában vetettek be klórgázt, Verdun mellett már foszgént használtak mérges gázként. Itt használták először a lángszórókat is a lövészárkok megtisztítására.
Az összecsapás olyannyira tönkretette a területet, hogy Verdun mellett hat falut újra sem építettek, ezek a szellemfalvak napjainkban még a műholdas képeken is láthatók. Máshol még mindig hepehupás a talaj, ami az erőteljes bombázások eredménye. Ezek a földkúpok a „tanúhegyei” a verduni vérszivattyúnak.
