– Néhány éve a Jezsuita Roma Kollégium és Szakkollégium lelki vezetőjeként hátrányos helyzetű roma egyetemistákat, főiskolásokat segít. Hogy érzi magát ma a leendő magyar cigány értelmiség?
– Tele vannak sebekkel, akárcsak a többi roma, de mivel tanultabbak, szélesebb látókörűek az átlagnál, még sérülékenyebbek. Könnyű őket akaratlanul is megbántani, egy rosszul megfogalmazott mondat, egy félreértelmezhető gesztus – amely másnak fel sem tűnik – rajtuk újabb sebeket ejt. Nagy tragédiájuk, hogy míg a többségi társadalom nehezen vagy egyáltalán nem fogadja be őket, sok esetben saját népük is elutasító velük. Például azokat a szegény közegből származó cigány lányokat, akik a roma közösségekben szokatlan módon egyetemre járnak, szinte biztos, hogy a falubeliek kiközösítik, mert immár mint magyarok – merthogy akik tanulni kezdenek, gádzsóvá, azaz magyarrá válnak – biztosan lenézik őket. A kitaszítottság, a megbélyegzettség érzése mindennapos a romák életében.
– Pedig az előítéletek nem szűnnek meg egyik napról a másikra. A romák életében a megbélyegzettség még a szegénységnél is nagyobb problémát jelent?
– Többdiplomás roma mesélte nekem, hogy a tömött buszon soha senki sem ül melléjük. Az olaszliszkai tragédiát követően az egyik egyetemista cigány lányt felhívta magyar barátnője, hogy azonnal magyarázza meg neki, miként történhetett meg ez a szörnyűség. Vagyis a származása miatt őt is az erőszaktevő közösséggel azonosította. Ezzel az erővel a roma lány is számonkérhette volna nem roma barátnőjén, miért történhetett meg a móri mészárlás. Az előítéletek rabjai vagyunk. Nemcsak mások, én is. Velem is megtörtént, hogy amikor templomot építettünk egy településen – a helyi cigányok rengeteget segítettek –, és az egyik éjszaka eltűnt az összes gerenda, azonnal a cigányokat gyanúsítottam a lopással. Felelősségre vontam őket. Hiába tiltakoztak, hogy nem ők voltak, nem hittem nekik. Nem sokkal később kiderült, hogy az egyik helyi lakos, aki éjjel ment haza, látta, hogy egy magyar falubeli lopta el a fát. Elmentem a cigányokhoz, letérdeltem előttük, úgy kértem, hogy bocsássanak meg. Ez nekem rettentő nagy intő jel volt: nem szabad hagyni, hogy az előítéletek irányítsák a cselekedeteinket.
– Több mint másfél évtizede foglalkozik cigánypasztorációval. Ennyi idő alatt nőtt vagy csökkent a távolság a kisebbségi és a többségi társadalom tagjai között?
– Rengeteg jó és kevésbé jó kezdeményezés született, számos tapasztalattal gazdagabbak lettünk, ennek ellenére a helyzet nem sokat javult. A cigány telepek száma nem csökkent látványosan. Azokat az elszegényedett cigány családokat, amelyeket szétszórtak az ország távoli, szegény kistelepülésein, gyakorlatilag élve eltemették. Onnan visszakapaszkodni nincs esély. A legsúlyosabb hibákat az oktatás területén követtük el. A többségi társadalom a mai napig nem hajlandó tudomásul venni, hogy szegregált közegből egyetlen cigány gyerek sem került még egyetemre, de többnyire még középiskolába sem. Pedig a mi érdekünk is, hogy a Magyarországon élő, lassan egymilliós cigány népesség gyermekei iskolázott emberekké váljanak. A Jezsuita Roma Kollégium és Szakkollégium tanulói például kivétel nélkül integrált környezetből jöttek.
– A spontán szegregáció – azazhogy elviszik a gyerekeket a szülők az iskolából, ha cigány fiatalok kerülnek az osztályba – ellen mit lehet tenni?
– Meggyőződésem, hogy a szabad iskolaválasztás, ami bevezetése idején sikertörténetnek tűnt, valójában tragikus következményekkel is járt. Az egyházi és magániskolákba ugyanis a jómódú szülők küldik a gyerekeiket, a hátrányos helyzetű fiatalok maradnak helyben, és iskoláikban egy idő után egyre lejjebb csúszik a színvonal. Így lett például Csobánkán az általános iskola szegregátum. Tulajdonképpen be kellene záratni. Az óvodába még együtt jár cigány és nem cigány, és semmi baj nincs belőle, az általános iskolások pedig teljesen elkülönülnek. Én a szabad iskolaválasztást – tudom, sokan nem értenek egyet a véleményemmel – az általános iskola első négy évében nem engedélyezném. Mindenki járjon oda, ahova tartozik, akkor megismernék egymást cigányok és nem cigányok. Az elszigeteltség csak megnehezíti az integrálódást. Tudom, hogy mindez rengeteg áldozatot kíván a többségi társadalomtól, mégis meg kellene értenünk, hogy a romaintegráció hosszú távon a mi érdekeinket szolgálja.
– Az egyházi iskolákkal kapcsolatban is többször elhangzott már a vád, hogy hátrányosan különböztetik meg a romákat.
– Az egyházi iskoláknak általában nagyobb a presztízsük, mint a hagyományos oktatási intézményeknek. Ha egy faluban egyházi általános iskola indul, mindenki oda akarja járatni a gyerekét. Mivel többnyire nem tudnak mindenkit felvenni, különböző szempontok alapján válogatnak az intézmények, így azonban nem vagy szinte alig kerül cigány gyerek az egyházi iskolákba. Jó volna ezen változtatni, és az egyházi iskolákat átjárhatóvá tenni a leszakadó rétegek gyermekei számára is. Példaként szolgálhatnak a dél-amerikai Cristo rei iskolák, amelyek a legszegényebb városrészekben kezdték meg működésüket. Olyan sikeresek lettek, hogy egy idő után a jobb módú szülők is oda íratták be gyerekeiket. Jó lenne Magyarországon roma kollégiumot kialakítani a középiskolásoknak, és sokat segíthetnének a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását szolgáló tanodák is. Ám ezek az intézmények pályázati úton nyerik a működésükhöz szükséges pénzt. Mire kiírják a pályázatot, és megérkezik a költségvetéshez szükséges pénz, kiesik másfél év. A tanodákat réges-rég államilag kellene finanszírozni. Amióta tagja vagyok az oktatásügyi antiszegregációs kerekasztalnak, immár hat éve, ezért harcolunk.
– Mit kellene másképp csinálnia a cigányságnak?
– Például erősebb önkritikát kellene gyakorolniuk. Jó volna, ha tudatosítanák magukban, hogy bennük is rengeteg előítélet van a magyarokkal szemben. A Jezsuita Roma Kollégium és Szakkollégium tanulóitól többek között azt reméljük, hogy a jövőben hidat képeznek a kisebbségi és a többségi társadalom között, s sokat tesznek annak érdekében, hogy a cigányok és a magyarok között meginduljon a kommunikáció, és jobban bízzunk egymásban. Ami pedig a döntéshozókat illeti, az oktatáson túl abban is óriási a felelősségük, hogy hajlandók-e időt és pénzt áldozni rá, hogy működő cigánypolitika legyen felelősen gondolkodó cigány emberekkel. Mára felnőtt egy cigány értelmiségi fiatalokból álló olyan réteg, amelynek a tagjait be lehetne vonni ebbe a tevékenységbe. Az önmagát lejárató sok cigány vezetőt pedig el kellene küldeni nyugdíjba. Ők nem példaképek. Milyen vezető az, aki nem mer elmenni az évzáró közgyűlésre, mert mindenki szabadulna tőle? Szerencsére Magyarország még a jelenlegi helyzetben is tud példaértékű dolgokat felmutatni. Már csak attól félek, hogy a migránshelyzet miatt megfeledkezünk a cigányokról. Amióta a menekülttéma napirenden van, a sajtó jóval kevesebbet foglalkozik a cigányokkal.
– Ha már a migránsokat említette, úgy tűnik, a menekültek kérdésében az egyház is megosztott.
– Időről időre felmerül bennem a kérdés, hogy ha a cigányokat nem tudtuk integrálni, a menekülteket hogyan tudnánk. Ugyanakkor azt a hisztériakeltést sem tudom elfogadni, ami az idegenekkel szemben folyik. Keresztények olyan rasszista módon gondolkodnak a menekültekről, hogy megáll az ember esze. Nálunk, a Horánszky utcai rendházban hosszú ideig lakott egy kurd család négy gyerekkel. Tüneményes emberek voltak, az apa dolgozott, a gyerekek iskolába jártak. Nekem ne mondja senki, hogy ők veszélyt jelentenek a magyar társadalomra. Azt is elfogadhatatlannak tartom, hogy papok úgy beszéljenek a pápáról, ahogyan némelyek megnyilatkoznak. Amikor a pápa azt kérte, hogy mutassunk példát, fogadjon be minden plébánia egy menekült családot vagy néhány embert, olyanokat halottam Isten szolgáitól, hogy azt jobb volna elfelejteni. Ez a hozzáállás elfogadhatatlan, pláne keresztények részéről. És ugyan nem az egyház tehet róla, de azért elmondom, azt is szégyennek tartom, hogy a bicskei tábort a tél derekán egyik napról a másikra felszámolják. Pedig már hetven olyan ember kijárt dolgozni, akik bizonyítottan itt lépték át a schengeni határt. Ez az érzéketlenség magas foka. Belegondolt abba valaki, mennyi lelki sérülést kell ezeknek az embereknek elszenvedniük? Tudom, vannak nehézségek, de nem lehet ennyire merevnek, elutasítónak lenni, amikor embertársaink életéről van szó. Hozzáteszem, azért Magyarországon több plébánia is befogadott menekülteket.
– Rendszeresen tart lelkigyakorlatot, s egyik népszerű kezdeményezése Molnár Renáta nordic walking edzővel a Jézussal való gyaloglás. A napokban jelent meg az erről szóló A mozgás lelkisége című könyvük. Hogyan kapcsolódik egymáshoz vallás és sport?
– 2010-ben a cursillo lelkiségi mozgalom közösségépítő tréningjén találkoztam Molnár Renátával, aki személyi edző és sportoktató. Ő mesélt nekem a „nyári sífutásról”, a nordic walkingról (ütemes gyaloglás két síbotszerű segédeszközzel – a szerk.), s akkor támadt az ötletem, hogy ezt a mozgásformát jól lehetne ötvözni a szemlélődő lelkigyakorlatokkal. A szemlélődő Jézus-imák során Jézus nevét vagy egy Szentírásból kiemelt szót, félmondatot ismételnek a résztvevők a légzés ritmusára. „Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” – mondta Jézus Krisztus. A névnek szentségi ereje van. A szemlélődő imában azzal, hogy kimondjuk Jézus nevét, megtisztulunk. A név „dializál”, kimossa a lelki salakanyagokat, a félelem, a stressz, a kisebbrendűségi érzés, a tudattalanban megrekedő feszültségek a lelkigyakorlat nyolcnapos csendjében feloldódnak. Mivel a napi hét-nyolc óra imádkozás fizikailag is igénybe veszi az embereket, azt gondoltam, hogy a sok ülés mellett egyrészt jót tesz a nordic walkingféle kardiomozgás, másrészt az ima és a sport a ritmuson keresztül találkozhat egymással. Így született meg a jézusi gyaloglás ötlete. A nap első felében gyalogolunk – Dobogókőn, Püspökszentlászlón vagy Tahiban –, ilyenkor is befelé figyelünk, olykor az ima részleteit is mondjuk, délutántól estig pedig imádkozunk. Nem hittem volna, hogy ekkora sikere lesz a kezdeményezésnek. 2011-ben tartottuk meg a Jézussal történő első gyaloglást, és már túl vagyunk a negyvenediken.
– Hogyan látja, szükségét érzik az emberek az Isten felé fordulásnak, hogy templomba, lelkigyakorlatra, misére járjanak?
– A lelkiség és az elcsendesedés iránt is hatalmas a szomjúság. A lelkigyakorlatokon az emberi kapcsolatok is elmélyülnek, hiszen olyan intenzíven figyelhetnek egymásra rokonok, barátok, ahogy a rohanó hétköznapokban nincs rá alkalmuk. És a kereszténység lényege éppen ez társadalmi szinten is: a másik személy elfogadása, szolgálata, az önzetlen szeretet, amelyben nem én, hanem a szeretett személy a fontos.
