Figyelmeztetés: aki még nem nézte végig a sorozatot, de szeretné, tegye félre, ne most olvassa el ezt az írást!
Egy, a média ingerküszöbét elérően brutális bűncselekmény híre legtöbbünkből a szánalom, a felháborodás, a düh, a bosszúvágy elementáris érzését váltja ki. Különösen, ha az áldozat nő és fiatal, aki így a meggyalázott, elpusztított ártatlanság szimbóluma is. Érezzük, hogy kizökken a világ, a teremtés rendje. Ám – miközben a részleteket megismerve még fokozódik is bennünk a leleplezett elkövetővel szembeni undorunk – a legtöbb ilyen cselekmény oly banális és értelmetlen, hogy benne nem a Gonosz arcát pillantjuk meg, csupán a végtelen ürességet.
David Lynch és Mark Frost kultikus, a műfajt megújító, eredetileg 1990–91-ben vetített tévésorozata, a Twin Peaks alaptörténete, ha lehántjuk róla a mitikus elemeket, szintén végtelenül borzalmas és banális. Egy apa molesztálja, majd bestiálisan meggyilkolja kamasz lányát. Több mint huszonöt éve tudjuk a választ a milliókat hetekig lázban tartó kérdésre: ki ölte meg Laura Palmert? A Magyarországon a HBO csatornán bemutatott 18 részes folytatás után látszik világosan – már ha Lynch munkáival kapcsolatban ilyen kijelentést tehetünk egyáltalán –, hogy a Twin Peaks nem más, mint egy „egyszerű” bűntény mitizálása, „felöltöztetése”. És az eredményre nincs más szó: zseniális! Paradox módon túlvilági helyszínekkel és figurákkal, idősíkok váltogatásával, a széthasadt személyiség fizikai megjelenítésével (és így tovább) próbáltunk értelmet adni az értelmetlen borzalomnak, már-már kozmikus hátteret festve a kisvárosban történteknek. Nem véletlen a többes szám: David Lynch végig játszott velünk, és mi ebben részt vettünk; a mostani sorozat zárásakor előadott műfelháborodásunk, értetlenkedésünk dacára pontosan tudtuk, milyen játékba hívnak minket. Ugyan melyikünk gondolta komolyan, hogy egyszerre minden világos lesz (sok minden az lett persze), hogy minden szál el lesz varrva (azért néhányat nagy kegyesen elvarrt a mester), méghozzá úgy, hogy igazságérzetünk egy kicsit se háborogjon (noha van olyan, évtizedeken átívelő történetszál is, amely happy enddel zárult)?
Filmen, egyáltalán bármely művészeti ágban roppant nehéz újat, valami nem közhelyeset mutatni álom és valóság áttűnése, látomásos fantáziavilág, párhuzamos (?) dimenziók vagy nem (feltétlenül) lineáris történetmesélés terén. Nem tudom meghatározni, pontosan hogyan, de Lynchnek sikerült. A mostani, negyedszázad kihagyással leforgatott sorozat – amely sokak véleményét osztva szerintem is igazából egy 18 órás mozifilm – mintha tudatosan rombolta volna le az eredeti Twin Peaks-világot. Magát a huszonöt éve egy különös barlangba „távozott”, „igazi és egyetlen” Cooper ügynököt (Kyle MacLachlan) is csak úgy két részre kaptuk vissza fizikai és szellemi ereje teljében. Hosszú epizódokon át elvétve, néhány röpke jelenet erejéig jutottunk el a festői szépségű kisvárosba, de legalább tudtuk, hogy a szereplők által keresett, hajszolt koordináták a végén valahogy mindenkit oda csalnak majd. Így is lett, s a jól ismert seriffhivatalban egy szürreális és komikus elemekkel tarkított nagyjelenetben lezajlott a Jó és a Gonosz csatája, előbbi győzelmével, Cooper elszabadult rossz énjének, illetve Bobnak (Frank Silva), a lányát annak idején meggyilkoló Leland Palmerbe (Ray Wise) költözött démonnak az elpusztításával. De nemcsak a parodisztikus elemek miatt bizonytalanodtunk el, hanem mert azonnal megkérdőjeleződött, hogy amit látunk, az legalább a film keretei között valóságként értelmezhető-e.
David Lynch most is sportot űzött a néző elbizonytalanításából. Hol megkettőzte a szereplőket (a valóságban is létező Twin Peaks ikercsúcsokat jelent); hol valami túlvilági erő földi porhüvelyeként ábrázolta őket; az 1992-es „előzményfilmben”, a Tűz, jöjj velem!-ben egy jelenet erejéig feltűnt, David Bowie alakította karaktert pedig egy nehezen meghatározható helyen, egy teáskannához hasonló valamiben létező valamivé transzformálta. A sorozat megható gesztussal Bowie-tól és más elhunyt szereplőktől is búcsút vett a maga sajátos módján, nem mellesleg ezzel is elmosva fikció és valóság határát. Voltak, akik saját magukat alakították, így a Roadhouse bárban játszó zenészek és Monica Bellucci, aki egy pár perces, ám annál fontosabb párizsi jelenetben tűnt fel. S hogy ez se legyen ennyire egyszerű: a Lynch által megformált FBI-vezető, Gordon Cole nyugtalanító álmának szereplőjeként. Voltak részek, amikor úgy érezhettük, végre a helyükre kerülnek a mozaikdarabok, hála a követhető, átlátható cselekménysornak és az értelmes, informatív párbeszédeknek, hogy aztán a következő epizódban ismét lesújtson a tömény David Lynch-i „őrület”. Nem tudok olyan filmalkotást felidézni, amelynél azt éreztem volna nemcsak minden epizód előtt, hanem szinte minden pillanatban: fogalmam sincs, mi fog történni. És ahol az alkotók ennyi geg és kifordított motívum segítségével tisztelegnek a filmtörténet nagy korszakai és legendái (mint Gene Kelly) előtt, és ugyanazzal a gesztussal mutatnak nekik szamárfület.
Az eredeti sorozatban az keltett különös feszültséget, hogy a gyilkosság, majd az azt követő minden borzalom, ésszel fölfoghatatlan fejlemény dacára a kisváros lakói élték tovább a „normális” életüket. (Pedig nincs ebben semmi különös: a legtöbbször ez történik a valóságban is, „az élet megy tovább”.) Amely élet tele volt bűnnel, titokkal, álnoksággal, szövevényes szerelmi viszonyokkal, az amerikai film – és benne bizony Lynch – egyik nagy, már-már Paulo Coelhó-i minőségű közhelyét illusztrálva: nincs hamisabb a kisvárosi idillnél! Még Lauráról is kiderült, hogy ő sem volt az a szende ártatlanság. A Twin Peaks egyik titka a bizarr, valahonnan mégis ismerős, taszító vagy szerethető figurák seregszemléje, sorsok, sorstöredékek kavalkádja, s ezekből most is kaptunk egy brutális adagot. Lynch könnyű kézzel végigzongorázott a teljes hangulati, érzelmi, esztétikai skálán: gyilkosság, nyers erőszak és gyermekhalál bemutatásától kezdve haldokló – hátborzongató: több színész a valóságban is haldoklott, illetve távozott a forgatás alatt vagy óta –, beteg, drogfüggő és torz figurák feltűnésén át a családi idill lehetőségének felvillantásáig vagy (többé-kevésbé) jó szándékú és korrekt biztosítócég-vezető szerepeltetéséig mindennel találkozhattunk. Tényleg mindennel: a rúttól a szépig. És mi elmerültünk ebben a világban akkor is, amikor nem értettük, igazából mit is látunk. Hatalmas szereplőgárdát vonultatott fel a sorozat, meg sem kísérlem számba venni az emlékezetes alakításokat. Egy biztos: a több személyiségre hasadt főhős szerepében Kyle MacLachlan egészen elképesztőt alakított. A Laurát megszemélyesítő Sheryl Lee feltűnése huszonöt év után pedig egészen különleges, zavarba ejtő, nyomasztó élményt nyújtott.
A rendező univerzumában kitüntetett helyet foglalnak el a jóravaló, korlátolt, olykor egyenesen bárgyú emberek, akikkel mégsem történik nagyobb baj, mintha a gondviselés egyengetné útjukat. Ezúttal szinte minden részben megnyílt valahol a világokat, dimenziókat elválasztó kapu, s éppen a csetlő-botló Andy Brennan (Harry Goaz) seriffhelyettes volt az, aki valahogy fölfogta a titokzatos barlangban átadott különös üzenet értelmét. A sorozat vége felé is a cseppet sem intellektuális világítótoronyként ábrázolt hősök billentették a jók javára a küzdelmet. Ami persze ezzel nyilván nem ért véget, ahogy a valóságos életünkben sem.
David Lynch vissza-visszatérő képi és zenei motívumokkal, utalások bonyolult hálójával kötötte össze a Twin Peaks gyakran szétesőnek látszó univerzumát. A jó szemű rajongók felismerik ezeket, s úgy érzik, közelebb kerülnek a megfejtéshez. És igazuk van: gyakran előfordult, hogy a látszólag esetlegesen egymás mellé pakolt, önmagukban értelmezhetetlen jelenetek utólag értelmet nyertek (valljuk be, sokszor meg nem). A nyolcadik epizód – amely annyira különleges, hogy még Lynch életművében sem találunk hozzá foghatót, s amelyet alighanem tanítani fognak a jövő filmeseinek – hiába rúgott fel minden szabályt, hiába éreztük először egy bomlott elme látomásának, valójában sok mindent helyre tett és megmagyarázott azzal kapcsolatban, amit addig láttunk. Különösen szép gesztus az alkotóktól, hogy a nyolcadik rész után két hétig várhattuk a folytatást; volt mit megemészteni. Ebben a rajongók által aztán eredettörténetként értelmezett epizódban másként vált plasztikussá, megragadhatóvá a Jó és a Gonosz jelenléte, mint addig; egy 1945-ös kísérleti atomrobbantás – amelynek képsorai közben Krzysztof Penderecki hirosimai áldozatoknak írt műve hasított a fülünkbe –, vagyis egy emberi alkotás, a világ rendjét a gyilkossághoz hasonlóan megsebző pusztító erő hívta életre Bobot, hogy aztán a Jó erői is megmozduljanak. Ismét Paulo Coelhónak kell szót adnunk: a Jó és a Gonosz bennünk él, a harc ott is zajlik, ide-oda rángatva a személyiséget.
A mitizálás, a mágikus gondolkodás ősi emberi reakció a világ irracionalitására, felfoghatatlan, ismeretlen, fenyegető jelenségeire. Valójában persze csak szeretnénk megérteni, mi történik velünk. Összefüggéseket kutatunk, elméleteket gyártunk; David Lynch a misztikus filmeket, sorozatokat is parodizálja, ami nem szép tőle, hiszen ezt a lavinát többek között ő indította el. Tükröt tart elénk, de nincs benne semmi kioktatás, fölényeskedés: nem kívülállóként, valahonnan a magasból szemléli vergődésünket, küzdelmünket, amikor valami borzalmassal és/vagy felfoghatatlannal szembesülünk. Talán erre utal, hogy fontos szerepet osztott magának a sorozatban: Cooper ügynök barátja, főnöke. A huszonöt éve megismert, kávé- és pitefüggő Dale Cooper rettenthetetlen bátorsággal nézett szembe a Gonosszal, ő nem csupán jó volt, hanem erősnek, minden fenyegetés ellen felvértezettnek látszott. Az ő bukása, átváltozása megint csak a világ rendjének kizökkenését jelentette, s Lynch volt annyira jó hozzánk, hogy most egy kis időre visszaadta őt nekünk.
Csakhogy előre figyelmeztetett: ne éljük bele magunkat a boldog, megnyugtató végbe. A leggyakrabban az epizódok zárásaként elhangzott dalok szövege is erre utaló üzeneteket hordozott. Rendre eltűnt, köddé vált szerelmekről, emberekről énekeltek a színpadon. „Árnyék, ragadj el még egyszer engem!” – hallottuk például a második rész utolsó jelenetében a Chromatics énekesnőjétől. Nem tudok másra gondolni, mint hogy maga David Lynch az árnyék, aki elragad bennünket egy soha nem is létezett vagy eltűnt világba, amely – ismét a dalt idézem – csak egy kép nélküli keret. Vagyis nem valóságos. És aki annyiszor próbálta az arcunkba is tolni, hogy amit látunk, puszta látszatvilág. Például amikor két szereplő lelövésekor a mai technikai lehetőségekből kiindulva már-már bántóan világosan látszik, hogy nem valódi a kifröccsenő vér, nem valódi a golyó ütötte test. Ébresztő, sorozatfüggők!
„A múlt diktálja a jövőt” – mondta a már említett, a seriffhivatalban játszódó, végül álomszerűvé vált jelenetben a jó Dale, nyilván nem csak azért, hogy harmadszor is Coelhót emlegessem. Ha inkább azért mondta, hogy – miként azt láttuk – egy vezércsellel megjelenjen Laura Palmer meggyilkolásának éjszakáján, hogy megmentse a lányt, akkor egyetlen mozdulattal lerombolta (volna) az egész Twin Peaks-világot. Hiszen ha nincs gyilkosság, az eredeti sorozat első részének első jelenetében a horgászni induló Pete Martell (Jack Nance) nem találja meg a parton a holttestet sem, és így tovább. Ha Laura él, nincs tragédia, de nincs történet, nincs mítosz sem. Valahol ennél a pontnál esik neki az anya, Sarah Palmer (Grace Zabriskie) szörnyű sikolyok és zörejek (Lynch a hangeffektusok alkalmazásának is mestere) kíséretében Laura sokat látott, bekeretezett fotójának; ez a gesztus is inkább a kultikus Twin Peaks-világ mágikus kivégzése, a nézőnek szóló üzenet. Mert nincs más Twin Peaks, csak az, amelyik nem a filmen, hanem a valóságban létezik. Vagy mégis? Hiszen Cooper egyszer csak észreveszi, hogy üres az imént még Laurát vezető keze. És itt jelentkezik be utoljára, csupán a nyomatékosítás kedvéért a jó Paulo: nincs az a hatalom, amely a múltat újra tudná írni, minden, ami volt, végül elenyészik. Mint ahogy halott már húsz éve a Laura holttestét felfedező szereplőt alakító színész is; Jack Nance pályafutása szorosan összefonódott Lynchével, s a rendező most már csak a régi jelenet beillesztésével tudta megidézni alakját, beírni nevét a stáblistába.
Ha nem tévedek, az utolsó epizódban dimenzióváltások (?) után a mai Twin Peaksbe vitte el Cooper ügynök azt a nőt, akit Laurának vélt. (Nem a hely, az idő miatt vagyok bizonytalan, többször is elhangzik a sorozatban a kérdés: ez most a jövő vagy a múlt?) Hosszú, eseménymentes, szinte szótlanul töltött útjuk olcsó motelekkel és benzinkutakkal szegélyezett autópályán vezet. Egy üres, ingerszegény, mítosztalanított világot látunk, Amerikát. A valóságot mint árnyékvilágot. Az elviselhetetlen, de azért megszokható ürességet. A végállomás, az éjszakai Twin Peaks sem az a kissé titokzatos és félelmetes, ám különös módon eközben barátságos, otthonos hely, amilyennek huszonöt éve megismertük. A házban sem az anya, Sarah Palmer nyit ajtót, a főszereplők elveszetten, kapaszkodók nélkül állnak a valóságos, titok nélküli világban. Amely oly banális, oly sivár és oly kiismerhetetlen egyben.
Van még egy csavar a legvégén, de úgy érzem, innen már nem vezet út sehova. Ami persze David Lynchet ismerve nem zárja ki a folytatást. Végtére is: hátha kíváncsiak vagyunk még egy mesére arról a lányról, aki Twin Peaksben lakott. Vagy lakik. Esetleg lakni fog.
A varázstalanított világ mítoszokra vágyik. Tűz, jöjj velem!