Mit kezdjünk egy globális korban a nemzetállammal?

Mi történik a „föderalizmus vagy nemzetállam” vitával?

Viszont a szerző azt is világossá teszi, hogy itt a „megemelés” nem azt jelenti, hogy az „alacsonyabb szintű identitást” egyúttal fel is kell adni, el is kell hagyni. „Ahelyett, hogy ki akarnánk iktatni a nemzetet, mint a múlt rekvizitumát, Európának tanulásra van szüksége, sőt a nemzetalkotás történetéből át kell venni a lényeget, azt tehát, hogy a nemzetállam képes volt magasabb szintű szolidaritást teremteni, mint az azt megelőző formációk. Nem a nacionalizmus korlátaira és hátrányaira kell tehát fókuszálni, hanem meg kell tanulni a titkot, hogy a társadalmi összetartozás-érzés hogyan emelhető egy magasabb szintre.”

Így tehát a nacionalizmusról folytatott – a szerző által fertőzöttnek nevezett – vitát új dimenzióba kell helyezni, eljutva az alapvető dilemma feloldásához. Ez pedig az, hogy a nemzeti identitás sértetlen maradjon akkor is, amikor a szuverenitás egy része átkerül magasabb szintre. Ez a feltétele annak, hogy az európai identitás is létrejöjjön, mégpedig komfortos és érzelmileg is átélhető közösségi érzésként. Mindehhez – fejezi be írását a szerző – az Európai Uniónak, illetve Brüsszelnek is nagyot kell változnia. Ha ugyanis a nemzet pozitív tartalma nem lesz elismerve, az európai integráció hanyatlása megállíthatatlan.

Techau tanulmánya világos jelzés arról, hogy Nyugat-Európában új szelek (is) fújnak, és megérett a helyzet egy nem fekete-fehér megközelítésre. Ám egyelőre nagyon messze látom azt az időt, amikor a nemzeti identitás sértetlensége és a szuverenitás bizonyos korlátozása egyszerre elfogadható az egymással rivalizáló politikai oldalak számára. Ma a „mindent vagy semmit” elv szerint állnak egymással szemben a táborok. Pedig lassan eljön az ideje annak, hogy ne így legyen. S nem is így lesz, ha a tanulmány fő kérdésének tekintett tanulási folyamatban rehabilitáljuk a történelem fogalmát. A politikai „elidegenedés”, a külön körökbe való vészes bezáródás ugyanis egy korhoz kötött, de teljesen téves történelemértelmezésből következett be; a politikusok nem csekély része (de persze főképpen a liberális politikusok) – a történelem vége gondolat jegyében – reformterveit elszakította a történelemtől, és aminek bármi köze van a történelemhez, azt megbélyegezte.

De mi van, ha a nemzetállami fejlődés is magában hordoz egy nagy adag globalizációt? Mi van, ha a nemzetállami fejlődés ugyanolyan logikát mutat, mint a mai? Akkor is utasítsuk el zsigerből, mint a múlt meghaladott részét? Nem inkább azt kellene tennünk, amit Techau javasol, hogy tudniillik tanuljunk meg mindent tőle és belőle?

A nemzetállami logika nacionalistának bélyegzése hatalmas öngól, s éppen azért, amiről Techau beszél. Mert lehet, hogy ma a világ a világállam, a világkormány, a világtársadalom felé halad, de ez miért is ne férne össze azzal, hogy nem minden ország teszi ezt egyforma tempóban? Amikor a nemzetállam hajnalán voltunk, szintén ugyanez volt a probléma; az akkori nemzetállami szerveződés fő ideológusai hasonló érvekkel szapulták azokat a nemzetiségeket és etnikumokat, amelyek nem akarták oly könnyen befogadni a föléjük emelendő nemzeti kereteket. Így tehát nem érdemes arról beszélni, hogy a világállam ma mindent elnyel. Egyáltalán nem nyel el mindent.

Ráadásul van még egy okunk, hogy óvatosak legyünk a mai globalizáció mindent elsöprő hatásának istenítésében. Ez pedig már a liberális demokráciával függ össze. Azzal a liberális demokráciával, amely nyílt társadalomként határozza meg saját magát. Egy ilyen társadalommal nem fér össze a nemzetállam lebecsülése és pláne nem ördögiként, nacionalizmusként való beállítása. A nyílt társadalomban a nemzetállami gondolkodásnak épp úgy helye van, mint a globálisnak. Teljes félreértés a nemzetállamban hívőket anakronisztikusnak beállítani, amikor a nemzetállam a történelem meghatározott szakaszaiban ugyanolyan hajtóerő volt, mint ma a globális struktúrák.

Ez persze már egy másik kérdéskör, de azért nagyon is szorosan az előzőhöz tartozik. Mert globalizáció és nemzetállam végletes szembeállítása (elsősorban a mai nyugat-európai vezető elitek részéről) magáról a liberális demokrácia jelenlegi problémáiról árul el sokat. Például azt, hogy Európa mai liberális demokráciái mintha elveszítették volna a tanulóképességüket, azt a tulajdonságukat, ami mindig is a legnagyobb versenyelőnyüket jelentette más régiókhoz képest. Ez a tanulóképesség különösen erős volt a második világháború után, amikor újjá kellett építeni Európát, és le kellett fektetni az Európai Unió alapjait. Természetesen a mai szembenállást sokan vissza akarják vezetni az alapokig, és vannak, akik már az ötvenes években csak a globalizált, mások meg csak a nemzetállamokra tagolt Európát és uniót látják.

Akárhogyan is: ez a bizonyos tanulóképesség 1990 után alábbhagyott. Túl egyszerűnek és túl könnyűnek tűnt a kommunizmus felszámolása, és túl egyértelmű volt, hogy mindenki belép a demokrácia táborába és mindenkinek ugyanazok lesznek a céljai. Mai szemmel talán el se tudjuk képzelni, pedig így volt: az 1990 utáni másfél évtizedben egyszerűen nem volt kérdés, hogy globalizáció vagy nemzetállam, mert mindenki más kérdéseken töprengett, például azon, hogy milyen demokráciák jöttek létre a rendszerváltások nyomán. A tanulás tehát ekkor nem geopolitikai dimenzióban történt, hanem országhatárokon belül.

Mára viszont a geopolitikai szituáció teljesen megváltozott, vagy pontosabban – a történelem mellett – a geopolitika is „visszatért”. Erre a liberális demokráciák nem adhatnak kényelmes, vagy pláne nem fekete-fehér válaszokat. Itt egy merőben új tanulóképességre van szükség, amely a nemzetállamról nem mint idejétmúlt fogalomról, hanem mint értékesről, a globalizációval egyenértékűről képes számot adni.

Jan Techau pontos diagnózist adott; ez az a kiindulópont, ahonnét az értelmes vita immár elérhető közelségben van.

A szerző politológus