Az ám! Politikai tanácsadónak állni! Sárdobálni, árkot ásni, szavakkal aláaknázni. Vagy éppen felépíteni, történetet írni, amelyben hihetnek a hatalom támaszai és hívei. A nap végén szép kocsival járni, jó nőkkel parolázni, beszívni a pálmafák alatt. Mi lehet ez széles föld felett szebb dolog?
Mégsem irigylem. Itt van például a gilói Achitofel ószövetségi története. Nyugodtan nevezhetjük őt minden politikai guruk archetípusának: szavát igen nagy becsben tartotta Dávid király, „tanácsa ugyanis [ ] annyit jelentett, mintha valaki az Istentől kapott volna intést”. Amikor Dávid fia, Absalom megpuccsolja apját, és a király menekülni kénytelen Jeruzsálemből, leginkább tanácsadója miatt fáj a feje. Achitofel ugyanis a lázadókhoz csatlakozik.
Absalom korának nagy populista politikusa volt: jól kitervelt kommunikációs offenzívával ásta alá Dávid uralmát. Mindennap korán reggel kiállt Jeruzsálem kapujába, és szóba elegyedett azokkal, akik ügyeiket jöttek intézni a királyhoz. Ne fáradjatok, mondta nekik, úgysem hallgat meg benneteket senki. Menjetek haza, és vigyétek hírül, más lenne a helyzet, ha Absalom lenne a király.
Hogy Absalom felépítésében volt-e szerepe Achitofelnek, nem tudni, de sikerült olyan támogatásra szert tennie a nép körében, hogy az elégedetlenkedők nemzeti megmentési frontként viharzottak be Jeruzsálembe. Achitofel ezután nekilátott a régi rendszer lebontásának. Absalomnak azt tanácsolta, menjen fel Dávid házába, és háljon a király hátrahagyott feleségeivel. Ez nemcsak szexuális, de politikai aktus is volt: a királyság intézményének delegitimálása és az utódlás kérdésnek összezavarása is. Absalom nem ellenkezett.
Miután a nehéz feladattal végzett a trónbitorló, Achitofel azt is tanácsolta, hogy azonnal eredjenek Dávid nyomába, mert csak addig verhetik meg, amíg nem kap erőre. Ezt a tanácsot Absalom már nem fogadta meg, mert Dávid aknamunkára odaküldött kémje óvatosságra, szervezettebb hadjáratra intette a lázadó vezért.
Itt izgalmas fordulat következik: ezek után a bölcs Achitofel hirtelen hazamegy városába, végrendelkezik, és felakasztja magát. Ennyi. A Biblia nem is időzik itt. Mintha azt mondaná: ez elég összetett dolog, mindenki kezdjen vele, amit akar. Achitofel nyilván lesakkozta előre, hogy a felkelés abban a pillanatban, hogy késedelmet szenvedett, el is bukott (így is történt), és a végrendelkezés talán segített családtagjainak is megúszni Dávid bosszúját meg a vagyonelkobzást. A fordulatban azonban rejtőzik valami alapvetőbb felismerés. Az öngyilkosság határozott állásfoglalás a politikai kiszámíthatóság korlátairól, az ember irracionalitásáról és az események sorsszerű, megállíthatatlan láncolatáról.
A minap újraolvastam az Index egy régi interjúját, amely Orbán Viktor bukott kommunikációs tanácsadójával, Wermer Andrással készült 2005-ben. Wermer arról beszél, hogy „a világ leghatalmasabbnak tartott emberének egyetlen hatalma van, a magával ragadás hatalma”. És hogy „vannak az emberi életnek olyan korlátai, amiket nem lehet áthágni: nincs az a hatalom, hogy ötszáz embert meggyőzzek, hogy azt mondja, amit én szeretnék, ha ő maga nem hisz benne”.
A spin doctorok dolga a magával ragadó közös történet megalkotása. Amiben hinni lehet. Van, amikor ez a hit meg sem születik. Van, amikor idővel elpárolog: a leghűségesebb ötszáz sem hisz már abban, amit mondani kellene. Csak fél. A bukástól, az „elitváltás” során szerzett javak elvesztésétől, a holnaptól. Ekkor válik egy politikai rendszer instabillá.
A fizika az instabil rendszert így írja le: olyan egyensúlyi állapot, amelyben egy kis zavar is óriási változást idézhet elő. Egy ilyen zavarnak a bekövetkeztét, ezt a kevesek által érzékelt, de kitüntetett pillanatot ismerhette fel Achitofel.
Ekkor ült fel a szamarára, hogy hazamenjen Gilóba.
