A halászlé-kapitalizmus elárasztja Magyarországot

A „szegény” részeg bajai riporter, az MTVA és a kádárkori televíziózás reneszánsza.

Magyarország fellélegezhet: megúszta a „szegény részeg bajai halászleves riporter”. A bajai halászléfőző-versenyről élőben bejelentkező Bencze Péter – saját bevallása szerint is pálinka hatása alatt – felejthetetlent alakított a köztévé képernyőjén, de nem rúgják ki: három hónapos szilencium a büntetése.

Ha minden igaz, a „szegény” riporter interjúalanyát sem viszik el vasban. A nép gyermekét, a szellemes Lúdas Matyit, aki az orra alá dugott mikrofonba szándékos bakival (vö.: népszokás és népszopás) mondott ítéletet a köztévé színvonaláról. Miközben Meszes Boglárka, aki a nemzeti közröhejnek nap mint nap arcot ad – ő volt az, aki ugyanezt a bakit, korántsem szándékosan, tavaly húsvétkor ajándékként prezentálta az országnak –, a messzi főváros stúdiójában halálsápadtan ült, amíg le nem keverték a bajai bejelentkezést.

Lúdas Matyiért persze nem aggódtunk. A „szegény” riporter volt az, akinek megmentéséért Facebook-csoport indult, és akiért a provincialitásába beletörődő, alkoholba menekülő Magyarország megszemélyesítője, a Tibi atya nevezetű karakter is szót emelt. Talán gyűjtés is kezdődik, ha a drámának nem vet véget az MTVA nagylelkű döntése.

Állítólag egykor Isaura, a rabszolgalány felszabadítása érdekében is gyűjtöttek pénzt a lelkes tévénézők. Hogy mi igaz ebből, nehéz kideríteni, régen volt, 1986-ban, ha jól emlékszem. Pedig mintha tegnap történt volna.

Miről szólt a Magyar Televízió 1986-ban? Arról, hogy egy ország valósága fölé oda lehet helyezni egy párhuzamos univerzumot. A felvonulók kérnek, a politika integet, helyettük az Ablak orvosolja a kisembert ért igazságtalanságokat. Lemegy a Híradó, jön Sandokan vagy Isaura – és minden estére összeködösödik a szabad versenyes kapitalizmus távoli, kíméletlen éthosza, az úttörőnyakkendős propaganda és a géemká-Magyarország szívroham felé szédülő valósága.

A kommunizmus találkozása ez Hazárd megye lordjaival a boncasztalon.

Amikor régebben a Fidesz vagy a KDNP értékelvűségről, a hagyományok ápolásáról beszélt, rémálmomban sem hittem volna, hogy erre a hagyományra gondolnak. Erre az évszázada hőgutába fordult Magyarországra. Hogy mégis erre gondoltak, az már bizonyos. A kádári televíziózás újra működik, korábbi önmagát megszégyenítő hatékonysággal. Élő bejelentkezések olyan helyszínekről, ahol nem történik semmi. Földi László, migránsválság, malomalja, Soros György. Róla lassan megtudhatjuk: óriásira nőtt kolorádóbogár ő, akit ledobtak egy amerikai repülőről, hogy elrágja a magyar föld életerejét, migránsokkal rontva meg a magyar flórát és faunát.

Persze nem hagyjuk, hogy ő nevessen a végén. Nehéz itt, átkozottul nehéz – hallik ki az üzenet –, de a kerítésen túl özönvíz emészti el a népeket, miközben Magyarországon legalább a krumplileves krumplileves.

Hogy a tájékozatlanság és az önteltség e serény nevelgetése miképpen vezet a folyamatos nemzetvesztés állapotához, ehhez talán elég pár sort idézni Németh Lászlónak a (köz)rádió feladatairól írt tanulmányából: „A német, a francia, az olasz, a cseh: még a műveltebb magyarban is olyan képzeteket kelt, amely inkább karikatúrája a valóságnak, mint képe. Félreismerjük a néptársaság erőviszonyait, hencegünk, vagy túlságosan megalázkodunk, s csodákra számítunk, amelyek nem következhetnek be. A rádiónak fontos feladata, hogy állandó, tárgyilagos ismertetésekkel ezeket a gondolkozásunkba megrögzött tévképeket eloszlassa, s a külvilágbeli tájékozódást ennek az útkeresztre került népnek szenvedélyévé tegye.”

Ettől a céltól a közmédia meglehetősen eltávolodott. Talán sosem is volt célja igazán. Ám korábban ebben a rémálomban az legalább elviselhető volt, hogy erősen emlékeztetett a haláltusára. Amiről sejthettük: egyszer vége lesz.

Ami most van, az tehát egyrészt ugyanaz, de mégis más. Azt üzeni: kedves magyarok, láthatjátok, hogy megpróbáltuk. Hagytuk a húsosfazekakat, megnéztük az ígéret földjét, szippantottunk a szabadság levegőjéből – de ez nekünk nem megy. Itt van nektek inkább az újabb hungarikum: gulyáskommunizmus helyett halászlé-kapitalizmus.

A halászlé-kapitalizmusban pedig profizmus sem kell a képernyőn. Nincs mit eltakarni. Tudjuk, hogy hazudnak, tudjuk, hogy lopnak, de értünk teszik – szól az új népi bölcsesség. Nem baj, ha felfeslik a semmi elé húzott valami: Tibi atya, az új Hofi majd viccel egyet, röhögünk és lájkolunk, a „szegény” riporter pedig, lám, megmenekül.

Innen már értjük, hogy miért a rengeteg baki, az időjárás-jelentések kultusza, a teljesen érdektelen eseményekről bejelentkező riporter. Míg máshol mindig történik valami rossz, a halászlé-kapitalizmusban, ebben a gasztrofesztiválozásba ájult országban ugyan nem történik semmi jó, de legalább nem történik semmi más sem. Az idők glóbuszmustáros végezetéig, ámen.