Vajon mehet-e egyetlen vonatszerelvény kétfelé? Jobban mondva, megállhatnak-e ugyanazon szerelvénynek a kocsijai különféle állomásokon, méghozzá úgy, hogy míg az egyik vagon vesztegel valahol, a többi továbbrobog? Ugyanazzal a mozdonnyal. Nem őrültem meg, csupán a MÁV intercity vonatával közlekedtem, úgymond Kelenföld–Tapolca viszonylatban.
Az online vásárolt vonaljegyemhez a rendszer, félezerért, helyjegyet is csapott. A jegyeket kinyomtattam, majd pár órával később megkezdtem utazásomat Kelenföldön, persze csak miután a szerelvény begördült az állomásra.
A helyjegyen feltüntetett számú kocsit mondjuk nem találtam, így találomra szálltam fel a szerelvényre. Megnyugtató volt, hogy alig páran utaztak a kiszemelt kocsiban. Az nem, hogy az NDK fénykorát idéző utastérben ülésszámokat sem láttam. A kalauz világosított fel előzékenyen, hogy a szerelvény intercity „része” a vonat első kocsiját jelenti (úgy tűnt, csak ennek a kocsinak volt száma, méghozzá rögtön a hetes szerencseszám, érteni véltem az optimizmust), méltóztatnék tehát átfáradni, ha a légkondicionáló berendezés nyújtotta örömöket élvezni szeretném.
Szerettem volna. Méltóztattam.
Az említett vagon abban különbözött a többitől, hogy itt valóban hűvösebb volt, elegáns félhomály uralkodott – és marha sokan voltak. Mind kiváltságos helyjegyesek.
Találkoztam egy újabb kalauzzal. Elmondta, hogy nyugodtan üljek bárhova, mert már mindenki összevissza van amúgy is. Így tettem, és közben azon morfondíroztam, mi ez az egész.
Korábbi tapasztalataim alapján ugyanis azt hittem, az intercity az egy külön vonattípus, amely gyorsabban célba ér, mert például kevesebb helyen áll meg. De hogy a vonat egyik kocsija intercity, a többi kilenc meg nem, ez különösen hatott. El nem tudtam képzelni, hogyan lesz majd az, hogy az első kocsi átsuhan egy csomó állomáson, miközben a többi megáll.
A MÁV megoldotta. Több állomáson is megálltunk, ahol a menetrend szerint nem kellett volna, de a hangosbemondón közölték az utazóközönséggel, hogy a vonat „forgalmi okokból” vesztegel, a fel-, illetve leszállást ne kíséreljük meg.
Nem kíséreltem meg. Felderengett bennem ugyanakkor, itt valójában arról lehet szó, hogy a MÁV új osztályt kreált. A MÁV-féle másodosztály ugyanis már rég nem üti meg a kor követelményei szerint elvárható színvonalat. A szintugráshoz szükséges pénzt privatizálták, ám csak ezért ciki lett volna átminősíteni az egész járműparkot harmadosztályúra. Az rosszul hangzik. Fapadok jutnak az ember eszébe, meg szenes kályha, három napra elég hideg élelem, szőrös kucsmák és zsíros bekecsek.
Ezért hát lett intercity osztály, amely valahol félúton helyezkedik el az első (ilyen egyébként a szerelvényen nem volt) és az endékás második között. A felárat a vasúttársaság elnevezte helyjegynek, némileg megtévesztően.
A vonatom negyven percet késett, így volt időm elgondolkozni a következőn. Tudvalevő, hogy Einstein relativitáselméletét korának nagy problémája ihlette. Nevezetesen, a XX. század hajnala a vasút nagy korszaka volt, és előállt a precíz menetrendek megalkotásának szükségessége is. Volt fejtörés, miképpen lehet távoli helyek óráit pontosan összehangolni. A relativitáselmélet persze elég messze került ettől a feladványtól, de tudománytörténetileg is izgalmas, hogy e problémából miképpen bomlik ki a zseniális, korszakalkotó elmélet.
Ami az én, ennél azért kisebb problémámat illeti, pár perccel leszállás előtt csak odáig jutottam el, hogy feltettem magamban a kérdést: ha Einstein nevezetesen nem a svájci, hanem a magyar államvasutakat látja maga előtt, vajon mivel rukkolt volna elő?
Belegondolni is szédítő.
