Az a helyzet, hogy a világforradalom-csináláshoz a ruszkik Lenin óta sokkal jobban értenek. A lelkek lángra lobbantása mindig is hatékonyabb fegyver volt az orosz birodalmi arzenálban, mint a hidrogénbomba. Azt mondom: ahol nem képesek hajnalig vodka mellett vitatkozni a világmegváltásról, ott nem érdemes forradalmi know-how-val foglalkozni. Washingtonban sem. A vodka az oka, vagy sem – elbuktak Amerika színes forradalmai. Leginkább az a digitális utópia, amely elhitette a döntéshozókkal, hogy az internetes kommunikáció jól leperzseli majd a térképről a diktátorokat. Felgyújtania a nyugati világnak leginkább magát sikerült.
A Twitter és a Facebook – a politika nyomásának engedve – olyan adatokat tett közzé, amelyek azt mutatják, hogy az oroszok jó hatásfokkal fecskendezték be propagandájukat e közösségi oldalak „vérkeringésébe” (pl. álhírek és fizetett hirdetések formájában). Annyi amerikait értek így el, amennyiről korábban Jurij Andropov nem is álmodhatott. (Az ő nevéhez fűződött 1982-ben az aktyivnije meroprijatyija, az „aktív intézkedések” akció, amellyel Ronald Reagan újraválasztását próbálták megakadályozni. Hiába.)
Pedig minden ígéretesen indult. 2009-ben, amikor Iránban kirobbant a „zöld forradalom”, és a nyugati sajtóban egymást érték a „mollák uralmának” végét jósoló kommentárok, a The Atlantic amerikai magazin sztárpublicistája, Andrew Sullivan magabiztosan jelentette ki: a „forradalmat ezután twittelni fogják.” Csakhamar majd mindenki meg volt győződve arról, hogy elég egy-két jól megfogalmazott csirip, és az „autoriter rezsimeknek” konyec. A láz a politikán is eluralkodott: egy amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó máris Nobel-békedíjat követelt a Twitternek, az amerikai külügy pedig szívélyesen megkérte a céget: ugyan halasztaná el szerverei hét végi karbantartását, hogy Iránban a forradalom zavartalanul bontakozhassék tovább. Csakhogy a platformnak szinte semmi köze nem volt az iráni eseményekhez – már csak azért sem, mert az irániak nem használták.
A sajtó és a politika új hőse mégis a „kiberdisszidens” lett, akit támogatni kell a hőn áhított rezsimváltozások előidézése érdekében. (Kár, hogy a felvilágosult és urbánus twitteres mítosza végképp elvérzett az egyiptomi forradalom rögvalóságán, amikor a babérokat a nem annyira felvilágosult és urbánus Muzulmán Testvériség arathatta le.) Az ideológusok viszont elértek valamit: a célpontnak tekintett országok a közösségi médiát egyszerűen az információs hadviselés terepeként kezdték el kezelni, és aktív ellenintézkedésekbe fogtak. A Kreml például internetes trollhadseregeket szervezett, álhírportálokat gründolt, nehézfegyverzettel tört be a térbe, a célja pedig az amerikai választók radikalizálása, az establishmenttel szembeni ellenérzések fokozása volt.
Az akciók azt mutatják, hogy jól ráéreztek a közösségi médiát nélkülük is jellemző hiányosságokra.
A politika mintha kezdene ráeszmélni, mekkora a baj. Egyesek szigorúbb szabályozást sürgetnek, a Twitter és a Facebook pedig fogadkozik, hogy új algoritmusaik és a frissen felvett cenzorok hada kiszűri majd az álhíreket.
Nem hiszek nekik. Ezt a bajt ők már nem tudják kezelni. A politikai kampányok megtervezett tömeghisztériáját, a társadalmak polarizálását, a népelbutítást nem is rajtuk kell számon kérni.
Arra viszont rá lehet szorítani őket, hogy a technika ne csak a hülyeség inflációját és a profitmaximalizálást tegye lehetővé. A népet régebben szokás volt tanítani, művelni. Voltak évtizedek, amikor a politika is ebben látta annak zálogát, hogy a harmincas évekhez hasonló események ne ismétlődhessenek meg.
Megfontolandó gondolatok – állami propaganda és sorosozás helyett érdemes lenne ismét rájuk találni Magyarországon is.
A trollkodás helyett.
