Amikor Li Ko-csiang múlt vasárnap a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren mosolyogva-integetve kilépett gépéből, különös átalakulás vette kezdetét. Mire a kínai miniszterelnök a lépcső aljára ért, azon találta magát, hogy kultúrhérosszá változott. Hőssé, akitől nem kevesebbet várnak, mint hogy renminbitartalékaival legott a városba masírozzon, ott a magyar gazdasági szabadságharc segítségére siessen, és csatába vezesse a hanyatló Nyugat ellen küzdő visegrádi országokat.
Kétséges, hogy voltak ilyen szándékai. Ám mit számít ez, hiszen a kormánypárti sajtóban az utóbbi években olyan mitológia, olyan üdvtan született, melyhez foghatót legfeljebb a Magyar–Szovjet Baráti Társaság kiadványaiban lehetett olvasni korábban. Ezekben a mítoszokban Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök – mint Prométheusz a tüzet – atomerőművet és vasutat, de mindenekelőtt biztató szavakat hoz el a Brüsszel és Soros György megállításán serénykedő magyar népnek. Persze okos törekvés lenne odafigyelni Ázsiára. Hiszen azt, hogy miféle gazdasági és politikai változások, átrendeződések zajlanak a világban, talán nem kell bővebben ecsetelni. Nem egészen érthető azonban, hogy Magyarország számára miért jelenti mindez azt, hogy hátra van előre.
A keleti nyitás itt ugyanis – az egyéni érdekérvényesítés lehetőségei mellett – valamiféle ideológiai pótlékká változott, amelyben régmúlt idők letűnt értékeit fedezhetik fel azon polgártársaink, akik úgy érzik, a modernitás súlyosan hátra- és helybenhagyta őket melegestül, migránsostul, mikrocsipestül.
Így válik a messzi Kelet a boldog családok, a lezárt határok, a konfuciánus vagy ortodox tradíciók és a maszkulin erő távoli forrásvidékévé. És így lesz – kimondva vagy kimondatlanul – sóvárgó kívánsággá a magyarban: „Menjünk vissza Ázsiába!”
Egykor Ady Endre cikkében ez még szatírának hatott. „Legyünk ez egyszer számítók – írja. – Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.”
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt nem gondolják egyesek ma már halálosan komolyan. Valami szláv jellegű, messianisztikus küldetéstudat sejlik fel, ahol a magyar Európát akarja megváltani. „Új világ van Ázsiában, amely rengeteg elemében hasonlít a mi régi európai gondolkodásunkhoz” – így a Magyar Idők egyik, a kínai miniszterelnök látogatása elé időzített lelkesítő írása. A cikk megjegyzi, hogy „félremagyarázhatatlan” jelek vannak arra, miszerint Kínában „az Egy övezet, egy út nyugaton ledobott vasmacskáját nem az alkonyát élő, vagy inkább haldokló nyugaton képzelik el, hanem sokkal inkább a régi-új Európát képviselő, a jövő zenéjét komponáló V4-ek tengerében”.
Attól tartok, máris fejbe csapott egyeseket annak az útnak a vasmacskája. Ebből így nem siker lesz, hanem kóválygás. Sokan szívesen átvennék például Szingapúrból a szigorú rendpártiságot – a világhírű egyetemi oktatás nélkül. (Nehezebb ügy lenne, mint a nádpálcázás, ez kétségtelen.) Kínából a társadalmi stabilitásra törekvő, az egyéni érdeket háttérbe szorító államfilozófiát csodálják, de lehetőleg úgy, hogy az elit gazdagodását, az állam magánérdekek halmazává züllesztését ez ne akadályozza. És hát máris nagy elánnal honosítja meg a magyar kormányzat – Dél-Korea példáját szem előtt tartva – a megbízható családokra épülő államkapitalizmust. Úgy tűnik azonban, hogy a gyilkos teljesítmény-központúság, az innovációs kényszer már nem kell ebből a receptből.
Nagy ünnepléssel fogadjuk tehát a keletről érkezett hősöket. Aztán nagy szavakkal elrúgjuk a magyar kompot erről a „haldokló” nyugati partról, ismét, kelet felé. De kevés erővel és eltökéltséggel, így majd valahol megállunk. Félúton, ahogy szoktuk. Szélcsendben. Mozdulatlanul.
