Keleti üdvösségünk

A keleti nyitás ideológiai pótlékká változott, és így sóvárgó kívánsággá nőtt a magyarban: „Menjünk vissza Ázsiába!”

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt nem gondolják egyesek ma már halálosan komolyan. Valami szláv jellegű, messianisztikus küldetéstudat sejlik fel, ahol a magyar Európát akarja megváltani. „Új világ van Ázsiában, amely rengeteg elemében hasonlít a mi régi európai gondolkodásunkhoz” – így a Magyar Idők egyik, a kínai miniszterelnök látogatása elé időzített lelkesítő írása. A cikk megjegyzi, hogy „félremagyarázhatatlan” jelek vannak arra, miszerint Kínában „az Egy övezet, egy út nyugaton ledobott vasmacskáját nem az alkonyát élő, vagy inkább haldokló nyugaton képzelik el, hanem sokkal inkább a régi-új Európát képviselő, a jövő zenéjét komponáló V4-ek tengerében”.

Attól tartok, máris fejbe csapott egyeseket annak az útnak a vasmacskája. Ebből így nem siker lesz, hanem kóválygás. Sokan szívesen átvennék például Szingapúrból a szigorú rendpártiságot – a világhírű egyetemi oktatás nélkül. (Nehezebb ügy lenne, mint a nádpálcázás, ez kétségtelen.) Kínából a társadalmi stabilitásra törekvő, az egyéni érdeket háttérbe szorító államfilozófiát csodálják, de lehetőleg úgy, hogy az elit gazdagodását, az állam magánérdekek halmazává züllesztését ez ne akadályozza. És hát máris nagy elánnal honosítja meg a magyar kormányzat – Dél-Korea példáját szem előtt tartva – a megbízható családokra épülő államkapitalizmust. Úgy tűnik azonban, hogy a gyilkos teljesítmény-központúság, az innovációs kényszer már nem kell ebből a receptből.

Nagy ünnepléssel fogadjuk tehát a keletről érkezett hősöket. Aztán nagy szavakkal elrúgjuk a magyar kompot erről a „haldokló” nyugati partról, ismét, kelet felé. De kevés erővel és eltökéltséggel, így majd valahol megállunk. Félúton, ahogy szoktuk. Szélcsendben. Mozdulatlanul.