Szokás mostanában az ellenzéki pártok tehetetlenségéről és alkalmatlanságáról értekezni. Pedig igazságtalan ilyetén rituális felkoncolásuk. E pártok ugyanis a körülményekhez képest elég jól teljesítenek.
A körülményeken azt értem, ahogy az utóbbi években mindahányan nagy nullák lettünk. Meg egyesek. Nullák és egyesek sora valamely – vagy akár több – párt adatbázisában. Mozgósítandó vagy kerülendő alanyok, de már semmiképpen sem meggyőzendő szavazópolgárok. A „big data”, vagyis a nagyüzemi adatbányászat korában a választókról a legkülönfélébb módon gyűjtött, majd gigantikus adatbázisokba rendezett információ gyökeresen alakította át a politikai kampányokat. És ebben a küzdelemben a mai magyar ellenzék nem tudja tartani a lépést a gigagépezettel dolgozó Fidesszel.
Ma már a pártok, ha erre hadi kincstáruk fedezetet biztosít, a legkülönfélébb forrásokból képesek óriási adathalmazokat vásárolni (közösségimédia-vállalkozásoktól, statisztikai hivataloktól, nagy ügyfélkörrel rendelkező cégektől). Ezeket az adatbázisokat a saját kampányaik során nyert adatokkal és még ki tudja, mivel kombinálhatják (nemzeti konzultációk, népszavazási kezdeményezések, kormányközeli álcivil szervezetek adatgyűjtő álkampányai, korábbi mozgósítások során adott választói reakciók, közvélemény-kutatások és annak álcázott adathalászatok). Egy valamirevaló pártközpont jól ismeri „fogyasztóit”: tudja, mit olvasnak, milyen filmet néznek, hol vásárolnak, mit vásárolnak, hol laknak, milyen korúak, mekkora családban élnek, milyen jövedelemmel rendelkeznek. Csak hogy érzékeltessem a méreteket: az amerikai Republikánus Párt Voter Vault névre keresztelt adatbázisa (amely csupán egyike a három nagy gyűjteménynek) majdnem kétszázmillió választókorú amerikairól tartalmaz közel nyolcmilliárd adatbejegyzést. (Természetesen a demokraták sincsenek sokkal lemaradva mögöttük.)
Mindez lehetőséget biztosít arra, hogy a pártok elsősorban saját híveikre koncentráljanak. Kampányuk üzeneteivel nem a bizonytalanok, a mérsékeltek, a vacillálók meggyőzésére kell törekedniük. Hanem arra, hogy felkutassák, azonosítsák övéiket, és felhergelésükkel eltuszkolják őket a szavazóurnákig a nagy napon. A fejlemény a korábban ismert demokráciák végét jelenti. A pártok késztetése ugyanis arra, hogy a politikai középen várakozókat valamiféle konszenzusos politikával megnyerjék, eltűnt. Helyébe az lépett, hogy a saját tábort minél erősebb és az ellenféllel szemben minél kíméletlenebb üzenetekkel láncolják magukhoz.
Magyarországon is ez történik. Közismert, hogy a Fidesz a 2000-es évek elejétől republikánus kampánystábokhoz kiutaztatott megfigyelőkkel intenzíven tanulmányozza az amerikai guruk mozgósítási technikáit. A párt adatbázisa nemhogy elhalt volna a botrányok nyomán, de minden eddiginél pusztítóbb kampányfegyverré nőtte ki magát. Egy állampárt számára óriási tér nyílik itt: kívánatos központi adatbázisok és közpénzből fizetett média, amellyel költségek nélkül lehet érzelmileg felkorbácsoló „hírekkel” bombázni a gondosan kiválasztott célcsoportokat.
A Fidesz letöltötte adatbázisaiba a magyarok dühét, félelmeit és indulatait, majd megállapította: nincs szüksége polgári sajtóra sem, elég reprodukálnia csillogóbb díszletek között a legendás Budapest TV műsorfolyamát, ahol egykoron távgyógyászok, áldoktorok, lecsúszott nótaénekesek jelenítették meg a haza bugyborékoló kollektív tudattalanját.
A győzelemhez nem kell a többséget megnyerni. Elég, ha megfelelő számú magyart lehet kiugrasztani a tévéfotelekből a szavazás napján. Így a Fidesz azt is belátta, hogy a pártarisztokrácia gyarapodásának biztosításához sincs szüksége középosztályra. Se „mérsékeltekre”, se értelmiségre. Csupán folyamatos hadiállapotra.
A konzervativizmus helyébe léphet az új pártszlogen: a nyugtalan erő.
