A sokféle tetszés és felszínes elismerés közepette a félelmünk attól, hogy nem ismerjük fel azt, akire valóban várunk, úgymond sok évezredes. Klasszikus és zsidó-keresztény figyelmeztetés a hiába virrasztókról szóló példabeszéd, akik várakozását elnyomja az álom. „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt” – szól János arról, akinél jobban más nem volt jelen, mégsem vett róla tudomást szinte senki, miközben mindenki rá várt.
Várakozásainkkal rendszerint az elképzelt messzibe tekintünk, a közelt homályosan látjuk. Vannak áldott pillanatok, amikor felemeljük a tekintetünket. Lehetnek olyanok is, amikor bőrünkön kell éreznünk: kényszerből, pokoli módon érkezik a felismerés mindennap. Márai Sándor 1947-es naplójában jegyzi meg, hogy a háború után a „Rókus” megint megtelt öngyilkosokkal. „Az emberek kibírták a világháborút – írja –, az ostromot, Auschwitzot, s aztán egyszerre úgy érzik, nem tudnak tovább élni, mert Mariska nem jött el délután négykor.” Márai sokat viaskodott a csodával. A szentek zarándokok által összenyálazott szobrainak profanitásával. Talán a csoda tényleg nem itt kezdődik. Hanem ott, amikor csak egy kicsit, így a fellobbanó gyertyák villanófényében, ki tudunk lépni a távol miatt érzett szorongásainkból, és közelre is tekintünk. Felismerjük, megismerjük a körülöttünk állókat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!