A tetszik kultúrájában élünk. Ebben az igében sok minden benne foglaltatik – az is, hogy nem tehetünk igazán arról, mit tartunk tetszetősnek. Megtörténik velünk az üveggyöngy játék anélkül, hogy a káprázaton túlra hatolnánk, aztán ellépünk tőle, mielőtt megismernénk vagy felismernénk vonzódásunk tárgyát.
A tetszelgés ezért, különösen a közösségi média korában, iparággá vált: hogyan gyűjtsünk még több csodálatot, miképpen vehetnénk rá embertársainkat még egy kattintásra, mintegy akaratunkon kívül. Eladni szeretnénk, legfőképpen magunkat, és ebben talán a Facebook csak újabb terepét nyitotta annak az igyekezetnek, ami évezredek óta sajátunk.
Lájkvadászunk.
Olaszországi utazása idején, 1937-ben Albert Camus, lenyűgözve a középkor „firenzei primitívjeinek” perspektívát még kevésbé ismerő képeitől, ezt írta naplójába: „[ ] már elfelejtettük, hogyan kell meglátni egy arc lényegét. Mi már nem nézzük kortársainkat, csak azt fürkésszük bennük, ami eligazít felőlük”. Majd pár bejegyzéssel később a tetszeni akarásról elmélkedve megjegyezte: „Valahányszor engedünk (engedek) a hívságoknak, valahányszor azért gondolkozunk és élünk, hogy »megjelenjünk«, árulást követünk el. [ ] Nem szükséges kiszolgáltatni magunkat az embereknek, csak azoknak, akiket szeretünk.”
Észrevesszük-e mindeközben akár csupán azokat, akik a közvetlen közelünkben állnak? Őket a legnehezebb, ahogy a firenzei utcán Camus-nek is idő kellett ahhoz, hogy felismerje a primitívek arcát. – Elmentem mellette – mondjuk, és azt értjük ezalatt, hogy földre szegezett tekintettel, az arcot meg sem vizsgálva ejtjük ki emlékezetünkből azt, akit elénk sodort az élet.
Szergej Dovlatov orosz író tesz egy kaján megjegyzést Puskinland című regényében, amikor Puskin barátja, Alekszej Vulf naplóját említi: „Puskinról barátian, olykor leereszkedően írt. Lám, a közelség, mely elhomályosítja a látást. Mindenki előtt világos, hogy a zseniknek is vannak ismerőseik. De ugyan ki hiszi el, hogy az ismerőse tényleg zseni!?”
„Nem fognak elismerni, csak ha felismertek” – veti oda barátjának levelében Seneca, amikor arról ír, milyen „aljas eszközökkel” keresik az emberek a népszerűséget, és óva int a tömeg elismerésétől. Ám ismervén Néró tanítójának kacskaringós életútját, nagy kérdés, hogy a mai kor Senecái nem épp egy Facebook-posztban osztanák-e meg ezt a bölcsességet. (Nem akarom magam a szellemóriáshoz hasonlítani, de ezt teszem én is ezzel a cikkel, aminek az alján ott a lájkgomb.)
A sokféle tetszés és felszínes elismerés közepette a félelmünk attól, hogy nem ismerjük fel azt, akire valóban várunk, úgymond sok évezredes. Klasszikus és zsidó-keresztény figyelmeztetés a hiába virrasztókról szóló példabeszéd, akik várakozását elnyomja az álom. „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt” – szól János arról, akinél jobban más nem volt jelen, mégsem vett róla tudomást szinte senki, miközben mindenki rá várt.
Várakozásainkkal rendszerint az elképzelt messzibe tekintünk, a közelt homályosan látjuk. Vannak áldott pillanatok, amikor felemeljük a tekintetünket. Lehetnek olyanok is, amikor bőrünkön kell éreznünk: kényszerből, pokoli módon érkezik a felismerés mindennap. Márai Sándor 1947-es naplójában jegyzi meg, hogy a háború után a „Rókus” megint megtelt öngyilkosokkal. „Az emberek kibírták a világháborút – írja –, az ostromot, Auschwitzot, s aztán egyszerre úgy érzik, nem tudnak tovább élni, mert Mariska nem jött el délután négykor.” Márai sokat viaskodott a csodával. A szentek zarándokok által összenyálazott szobrainak profanitásával. Talán a csoda tényleg nem itt kezdődik. Hanem ott, amikor csak egy kicsit, így a fellobbanó gyertyák villanófényében, ki tudunk lépni a távol miatt érzett szorongásainkból, és közelre is tekintünk. Felismerjük, megismerjük a körülöttünk állókat.
