A botrány pedig azért robbant most ki, mert a Gallimard kitalálta, hogy újra megjelentetné az antiszemita pamfleteket. A kiadót érzékelhetően üzleti szempontok vezették: Kanadában lejártak a röpiratok szerzői jogai (az örökösök tiltották eddig a kiadást), így félő volt, hogy az újbóli megjelentetés üzleti hasznát más fölözi le.
Antoine Gallimard-t, a kiadó vezetőjét aztán decemberben bekérette a francia miniszterelnökség rasszizmusellenes osztályának vezetője, aki szerette volna elérni, hogy legalább legyen kritikai kiadásról szó, jó sok jegyzettel, nevelő célzattal. Gallimard-t elkísérte az egyébként zsidó történész, Pierre Assouline is, aki előszót írt az új kiadáshoz. És arról győzködték a hivatalvezetőt, hogy az a jegyzetmennyiség, ami már benne van a tervezett könyvben, épp elég, minden mást cenzúrának tartanának. Pár nappal később, január 11-én, a kiadó váratlan bejelentést tett: egyelőre eláll a könyv megjelentetésétől. (Felkészül: Kanada.)
Hogy Céline politikai nézeteit az őrület diktálta volna? Népszerű elképzelés, de aligha igaz. Voltak mentális problémái, de levelezésének alapos ismerői figyelmeztetnek, komolyan gondolta: ő, aki kispolgári család sarjaként mindenért háromszorosan küzdött meg (és aki helyett Hemingwaynek ítélték az irodalmi Nobel-díjat), dühödten vetette rá magát azokra, akik szerinte mindent készen kaptak.
Kérdés persze, a várható kasszasikeren túl van-e bármi értelme ezeket a pamfleteket újra kiadni? Okulhatunk-e belőle bármit is?
Azt gyanítom, nem sokat. Viszont visszatérnék Vonnegut gondolataihoz. Ő egyetlen újrakiadást hiányolt 1974-es írásában. Céline irodalmi igénnyel megírt, orvosdoktori disszertációjának újranyomtatását. Ami Semmelweis Ignácról szólt.
###HIRDETES###
