Van úgy, hogy az ember ordas nagy antiszemita. Ennek tetejében üldözési mániájával is kínozza környezetét, elsősorban kiadóját, amellyel folyamatos elszámolási vitában áll. És van úgy, hogy mindemellett ez a valaki a szegények orvosa, Semmelweis Ignác nagy csodálója. Ráadásként pedig a XX. század egyik írózsenije is.
Louis-Ferdinand Céline-ről (1894–1961) van szó, aki ha semmi mást nem tesz le az asztalra élete során, mint az Utazás az éjszaka mélyére című regényét (1932), már jogot formált volna helyére a Parnasszuson (Céline-t Zolával és Camus-vel emlegetik egy lapon).
Sajnos letett. És most nem későbbi, szintén kitűnő regényeire gondolok. Hanem antiszemita pamfletjeire, amelyek pár hete ismét irodalmi és politikai vihart kavartak Franciaországban.
Nehéz ügy ez. Egyrészt itt van az Utazás, amely valóságos vádirat az első világháború tömegmészárlása, a nacionalizmus, a társadalmi igazságtalanságok és a francia elit ellen. Joseph Conrad gyarmati rettenete, Kafka iszonyata és a legsötétebb humor egyszerre jellemzi ezt a művet. Kíméletlen könyv, orrba vágja az olvasót. Szokták a második világháború nem kevésbé zseniális regényéhez, az Ötös számú vágóhídhoz is hasonlítani. Vonnegut meg is jegyezte: Céline a nyugati civilizáció összeomlásának legkiválóbb históriáját nyújtja át olvasóinak.
A regényben még nyoma sincs antiszemita gondolatoknak. Ehhez képest pár év múlva kiadója, a Gallimard, elkezdi publikálni az említett pamfleteket. Aztán jött Franciaország náci megszállása. Az pedig, hogy Céline kollaboráns lett, enyhe kifejezés: mintha elérkezettnek látta volna az időt, hogy bosszút álljon Franciaországon. Megnyilvánulásai ekkor már olyannyira véresszájúak, hogy a németek elkezdenek gyanakodni, nem a bolondját járatja-e velük.
Aztán a háború végén Dániába menekül, és a franciák letesznek arról, hogy fellógassák. Sőt, távollétében mindössze egy év börtönre ítélik, de aztán ezt is elengedik neki, így 1951-ben szabad emberként térhet haza. „Nemzeti szégyen”-nek nyilvánítják, de az írót tisztelik benne. Politikai nézetein ezután sem nagyon változtat. Sztálingárdot például továbbra is Európa és a „fehér faj” bukásaként aposztrofálta.
A botrány pedig azért robbant most ki, mert a Gallimard kitalálta, hogy újra megjelentetné az antiszemita pamfleteket. A kiadót érzékelhetően üzleti szempontok vezették: Kanadában lejártak a röpiratok szerzői jogai (az örökösök tiltották eddig a kiadást), így félő volt, hogy az újbóli megjelentetés üzleti hasznát más fölözi le.
Antoine Gallimard-t, a kiadó vezetőjét aztán decemberben bekérette a francia miniszterelnökség rasszizmusellenes osztályának vezetője, aki szerette volna elérni, hogy legalább legyen kritikai kiadásról szó, jó sok jegyzettel, nevelő célzattal. Gallimard-t elkísérte az egyébként zsidó történész, Pierre Assouline is, aki előszót írt az új kiadáshoz. És arról győzködték a hivatalvezetőt, hogy az a jegyzetmennyiség, ami már benne van a tervezett könyvben, épp elég, minden mást cenzúrának tartanának. Pár nappal később, január 11-én, a kiadó váratlan bejelentést tett: egyelőre eláll a könyv megjelentetésétől. (Felkészül: Kanada.)
Hogy Céline politikai nézeteit az őrület diktálta volna? Népszerű elképzelés, de aligha igaz. Voltak mentális problémái, de levelezésének alapos ismerői figyelmeztetnek, komolyan gondolta: ő, aki kispolgári család sarjaként mindenért háromszorosan küzdött meg (és aki helyett Hemingwaynek ítélték az irodalmi Nobel-díjat), dühödten vetette rá magát azokra, akik szerinte mindent készen kaptak.
Kérdés persze, a várható kasszasikeren túl van-e bármi értelme ezeket a pamfleteket újra kiadni? Okulhatunk-e belőle bármit is?
Azt gyanítom, nem sokat. Viszont visszatérnék Vonnegut gondolataihoz. Ő egyetlen újrakiadást hiányolt 1974-es írásában. Céline irodalmi igénnyel megírt, orvosdoktori disszertációjának újranyomtatását. Ami Semmelweis Ignácról szólt.
###HIRDETES###
