Deres

Magukat „ifjúnak” mondó konzervatívok köreiben mind többször találkozni azzal, miszerint a feudális állapotok Magyarország természetes közegét jelentenék.

Van úgy, hogy az ember lelkesedik a lovagokért és a lovagvárakért. A Gyűrűk Uráért, a fényes páncélért, amit viseltek, a sárkányért, amit ledöftek, a királylányért, aki ott fönn, a vártoronyban szerencsére nem sokat beszél. Szép időszak ez, de jó esetben serdülőkorunk végével magunk mögött tudjuk. Bár manapság mintha tovább nyúlna ez az életszakasz. Bele a férfikorba. Ennek kulturális okai (a számítógépes kalandjátékok kultusza) vagy a gazdaságiak („mamahotel”) nyilvánvalóak. Politikai következményeivel viszont csak most kezdünk szembesülni.

Magukat „ifjúnak” mondó – de már kevésbé ifjú – konzervatívok köreiben mind többször találkozni (kimondva vagy kimondatlanul) azzal, miszerint a feudális állapotok Magyarország természetes közegét jelentenék. Valamiféle ősi-tradicionális akolmeleget, amelynek helyreállítása ha nem is lehetséges maradéktalanul, de kívánatos, sőt maszkulin vállalkozás. Visszazárni a nőt a várba (hallgasson, minek beszél!), és meggyógyítani, amit nemzetközi aknamunkával roncsoltak szét kommunisták, finnugristák, feministák és egyéb gyanús alakok.

Ha a „feudális Magyarországot” emlegetik, nekem mégsem a fényes páncélok jutnak eszembe. Inkább olyasféle történetek, mint amit Faludy György mesélt. (Tudom, maradi vagyok, hiszen ma már ő is épp annyira gyanús, mint Bibó, de mit tegyek, szeretem olvasni mindkettőjüket.) A Pokolbéli víg napjaimban van egy história az első világégés előtti békeidőkből. Pán Simonról, Trencsén vármegyei szolgabíróról szól. Aki amolyan helyi Mészáros Lőrinc. Valamint Fényes Lászlóról, Az Est riporteréről, aki azért utazik Budapestről a szolgabíróhoz, hogy „végezzen vele” – azaz lapjában az ügyeit kiszerkessze. Pán Simon azonban ellenségeskedés helyett szívélyesen meghívja a riportert poharazgatni, minek során előadja, hogy ismeri ám a Fényes família történetét. Tudja, miként veszítették el földbirtokaikat (elitták, elkártyázták), és lettek nemzedékről nemzedékre egyre inkább földönfutók. Aztán elmondja, miként szerzett eközben újabb és újabb száz holdakat („minden egyes rögöt katasztercsalással, vasútpanamával, vesztegetéssel”) „I.”, majd „II.”, végül „III.” Simon. Pán Simon családja. Fényes László nyugtalan igazságkereséséről pedig megjegyzi: „Mit érsz vele, ha bocskoros tótok ülnek a helyünkre? Tönkreteszed a saját fajtádat”.

Igaz is, a nyughatatlan Fényes László, ezt már a történelemkönyvekből tudjuk, 1918-ban az őszirózsás Nemzeti Tanácsban hadügyi államtitkár lett, de mivel a kommunistákat sem állhatta, a proletárdiktatúra alatt Szamuelyék majdnem felakasztották. Aztán Horthy idején emigrációba kényszerült. Előbb Bécsben, majd Prágában nyughatatlankodott, utóbb Párizsban telepedett le. Onnan a német megszállás elől előbb Dél-Franciaországba menekült, később az Egyesült Államokba. Ott halt meg 1944-ben.

Megjegyezhetnénk: minek ugrált a nemzetvesztő Károlyi forradalmának idején? Csakhogy Faludy elmondja, mi történt Trianon után Pán Simonnal: „Nagyapámtól tudtam meg [ ], hogy Pán Simonból szlovák hazafi lett, aki egy szót sem ért magyarul. Igen fontos posztot tölt be az állami adminisztrációban, már csak azért is, mert kevés az iskolázott szlovák”.

Ez felidéz bennem más sorokat is. Krasznahorkai László forgatókönyvének (Torinói ló) sokat citált részét: „Az egyik folyamatosan vesztett, a másik folyamatosan győzött, vesztés és győzelem, vesztés és győzelem, így mentek itt a dolgok, és ily módon jött be aztán a nyomtalan eltűnés egyrészről, a visszataszító trónfoglalás másrészről”.

Ilyenek jutnak nekem eszembe a feudális Magyarországról. Meg a deres. Mert mindaddig jól lehet szórakozni azon, hogy valaki a törvény előtti egyenlőség eszméjéért a hülyeségig lelkesedik, mindaddig lehet vágyódni lovagvárak után méhdöngicsélés közepette a körtefa alatt, amíg az ember fia egyszer sorra nem kerül, és rá nem húzzák a deresre. Képletesen szólva vagy szó szerint, mindegy is.