Az is igaz, a párt itt majdhogynem a készbe ült bele. Már a kilencvenes évek közepétől érzékelni lehetett, miként szorítja hátrébb Hamvas Bélát Badinyi Jós Ferenc, Márai Sándort Wass Albert, és miközben a pilisi szívcsakra nőttön-nőtt, úgy kaptak erőre zavaros összeesküvés-elméletek és valami még zavarosabb újpogány hiedelemvilág.
Nagy vonalakban itt ugyanarról van szó, amiről Jung is írt: a teljesség iránti vágyról, illetve annak kisiklásáról. Az aranykor utáni sóvárgás jó esetben horatiusi késztetéseket, a városból való kiköltözést, sztoikusok olvasgatását, madárcsiripelést és jógagyakorlatokat jelent. Ám ha egy ország a félrenyelt rendszerváltástól fuldoklik, ha a hazát megcsalja egy magát elitnek nevező késő kádári képződmény, akkor bizony torzulhat mindez. Lesz belőle sértettség és elsavanyulás, Soros-terv, Kalergi-terv és messiások utáni vágyakozás.
Az új hatalom pedig mintegy nemzetileg együttműködik a sértettség rituáléival, és felkínálja a megváltókat is: jő már Putyin és Orbán fehér lovon, megmenteni bűnös városainkat. A Fidesz retorikája tehát maximálisan kompatibilis ezzel az apokaliptikus érzelemvilággal. Ám ha nem a szájukat, csak a kezüket figyeljük, kitűnik, a párt valójában velejéig materialista – kizárólag a közösből való meggazdagodás, az új pénzarisztokrácia megteremtésének vágya mozgatja.
A grandiózus állami szertartás egyre barokkosabb. Az előadás mindinkább hasonlít az egykori Budapest TV ufóhívők, távgyógyászok és egyéb szélhámosok uralta műsorfolyamához, amely – akaratán kívül – oly találó karikatúrát rajzolt a magyar néplélekről.
A következő hetek megmutatják, lesz-e kedvünk egyszer ezen is nevetni.
